Göröngyös, barna domboldal, a felfelé ívelő horizonton néhány kivágott fatörzs, fölötte a felhős, kék ég. Kevés szín, alig valami kézzel fogható, a természet egy látszólag érdektelen, véletlenszerűen kiválasztott részlete. Mindez, vagyis e „majdnem semmi” mégis olyan módon jelenik meg Ferenczy csodálatos vásznán, hogy több mint száz éve újra és újra elvarázsolja a legkifinomultabb ízlésű műértőket. A szín- és formatobzódás, a rafinált kompozíciók és az összetett szimbolikus utalások helyett ők valami másra vágynak: nemes egyszerűségre, csendes és szelíd nagyságra, szerényen kitárulkozó, halk szavú festészetre, mely a szemen keresztül a lelket veszi célba. Ezt nyújtja a Tavaszi táj, Ferenczy végletekig letisztult, különleges érzékkel, meglepően modern attitűddel komponált festménye. Ez ejtette rabul egykor a legendás műgyűjteményt felépítő, festőként is jelentős Hatvany Ferencet, Weiss Fülöp bankelnököt, aki a műtárgy-vásárlásoknál mindig Petrovics Elekre, a Szépművészeti Múzeum híresen jó szemű igazgatójára hallgatott, valamint az íróként nemzetközi hírűvé váló, de egykori fotósként a vizualitás terén is kitűnő kvalitásait bizonyító Nádas Pétert. Ő az általa rendezett, 2012-es svájci kiállítás plakátjára is ennek a műnek egyik részletét választotta.
„gyönyörűen élnek”
Örök és izgalmas kérdés, hogy milyen kapcsolat található egyéniség és művészi alkotóképesség, jellem és képalkotó tehetség között. Találunk néhány olyan festőt a magyar művészet történetében, akiknél szoros egységbe forr e két „minőség”. Közülük is kiemelkedik Ferenczy Károly, kinél a makulátlan emberi kvalitás a legmagasabb művészi tehetséggel és alkotóerővel párosult. Hosszan sorolhatók a róla szóló, szinte egytől egyig az elismerés hangját megütő kortárs jellemzések, melyek mindegyike képeinek kvalitásai mellett kiemeli nemes jellemét, és nem utolsó sorban egyéniségéből fakadó fennkölt munkamódszerét. Seidler Irma, a Nagybányán tanuló fiatal festőnő, Lukács Györgynek, 1908 augusztusában írt levelében a következő szavakkal festi elénk a Ferenczy-család életét: „A legédesebb emberek, akiket valaha láttam, gyönyörűen élnek. Végtelenül jól érzem ott magamat. Az ő életük igazán nem közönséges, hanem egy végtelen gazdagságon felépített, nemes, melegen egyszerű valami, – egy magasabb létezési forma. (…) Remek, üde, szépségtől illatos levegőt lélegzik ott az ember.” Ferenczy Károly Nagybányán készült festményein, így a most bemutatott alkotáson is ezt a „szépségtől illatos levegőt”, a megtalált békét érezzük, azt az ideális állapotot, mikor az alkotás öröme mögött a létezés magától értetődő, öntudatlan boldogsága húzódik meg.
„a festők festője”
Petrovics Elek, a minisztériumi jogászból lett európai hírű múzeumi vezető, aki maga is kiváló ízlésű gyűjtő volt, több mint hatvan évvel ezelőtt a következő szavakat írta barátjának, az író Kárpáti Aurélnak: „Mint jól érzed és érezteted, Ferenczyhez csakugyan különösen vonzódom, s talán annál inkább, mert nem tudott népszerűvé válni és máig inkább a festők festője maradt”. Petrovics, 1943-ban publikált Ferenczy-monográfiájában meg is világította kedvenc művészéhez, egykori igaz barátjához való kitüntetett vonzódásának egyik legfontosabb okát: „Amit adott, nagyon is előkelő, igazi tömény művészet volt, az általános élvezhetőséget megkönnyítő segédanyagok teljesen hiányoztak belőle. ... természetes érzésünket követjük, ha elsősorban azok felé fordulunk rokonszenvünkkel, akik a természet szűzi tisztaságát testesítik meg, hajszálnyi engedményt sem tesznek profán tekinteteknek, s ezzel tehetségükön felül művészi erkölcsük feddhetetlenségének is próbáját állják. Ha rákerül a sor, minden embernek választania kell: Istennek akar e szolgálni inkább vagy az embernek? Ferenczy az előbbit választotta.” Ezt a választást, az olcsó népszerűség szirénhangjait elutasító művész alkotói tisztaságát érezzük a most bemutatott festményen is. Nem véletlen, hogy Petrovics – mikor lehetősége volt rá – igyekezett olyan gyűjteménybe kormányozni a kép útját, melynek kialakulására és fejlődésére évtizedeken át döntő hatást gyakorolt.
„a tükör felett lógott”
A legfrissebb kutatások nyomán sikerült korrigálni a kép történetét érintő néhány korábbi tévedést. Bár a mű szerepel Genthon István többször is publikált életmű-katalógusában, és természetesen a Magyar Nemzeti Galéria 2011-es oeuvre-jegyzékben is megtaláljuk, de mindkét helyen hibák csúsztak a festmény azonosításába. Az előbbi esetben – nyilván a személyes szemrevételezés hiányában – a szerző téves képleírást közölt a műről, míg az MNG munkatársai a listájukon „Domboldal” címmel és 125-ös sorszámmal szereplő alkotást elmulasztották azonosítani egy jól ismert, korábban számos alkalommal kiállított kompozícióval. E mű reprodukció nélkül, „Tavaszi táj a Virágheggyel” címen és 105-ös számmal tűnik fel a katalógusban, miközben lappangó státusza ellenére tekintélyt parancsoló múltjával hívja fel magára a figyelmet: adatainak sorában hosszú kiállítási jegyzéket és olyan korábbi tulajdonosok neveit olvashatjuk, mint Petrovics Elek, báró Hatvany Ferenc és Weiss Fülöp. A valóság azonban az, hogy e két sorszám és a hozzájuk tartozó két adatsor „mögött” egyetlen festmény rejtőzik: a most bemutatott kompozíció. Ezt az állítást több adat mellett a kép vakrámáján olvasható „Weiss” felirat és az Ernst Múzeum kiállítási raglapja bizonyítja, mely a mű tulajdonosaként szintén Weiss Fülöp nevét adja meg. A korabeli kiállítási katalógusok alapján tehát a Tavaszi táj történetének legfontosabb állomásait a következőképpen rekonstruálhatjuk:
Az 1898-ban festett alkotást Ferenczy először az 1903-as, Nemzeti Szalonban rendezett kiállításán, 32-es katalógus-szám alatt tárta a közönség elé, s egy fiának küldött levél tanúsága szerint el is adta a kompozíciót, mely a tárlat megrendezéséig a festő lakásában, „a tükör felett lógott”. A mű feltehetően ekkor került báró Hatvany Ferenchez, a magyar gyűjtéstörténet egyik legfontosabb alakjához, kinek kollekciójában a legnagyobb magyar mesterek művei mellett többek között Cézanne, Renoir, Manet és Van Gogh művei is megtalálhatók voltak. (Az MNG életmű-katalógusának megjegyzése, miszerint a kép első tulajdonosa Petrovics Elek volt, minden bizonnyal abból a tévedésből fakad, hogy a lista összeállítói a képet összekeverték Ferenczy azonos című, de 1905-ben festett, jóval nagyobb méretű alkotásával, mely egykor valóban a Szépművészeti Múzeum igazgatójának birtokában volt, s ma az MNG gyűjteményét gazdagítja.)
A Tavaszi táj legközelebb 1922-ben tűnt fel a közönség előtt. Ekkor a festő emlékkiállításán szerepelt a Műcsarnokban, a katalógus adatai szerint továbbra is Hatvany tulajdonaként. Következő nyilvános bemutatására, a volt Ernst Múzeum 1940 októberében rendezett Ferenczy-tárlatára azonban már az ország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb pénzembere, Weiss Fülöp kölcsönözte. A Magyar Kereskedelmi Bank dúsgazdag elnöke jelentős antik gyűjteménye mellett kiváló magyar festményeket is birtokolt Fillér utcai villájában. Ő maga nem volt híres kiművelt művészeti ízléséről, de a kor legjobb szakértője súgott neki: Petrovics Elek látta el jó tanácsokkal a vásárlások előtt. Minden bizonnyal Ferenczy remekművét is ő ajánlotta a legendás tekintélyű bankárnak.
Most, 74 évvel e fenti kiállítás után újra lehetőség nyílik arra, hogy valaki e méltán híressé vált gyűjtő-elődök nyomdokaiba lépjen. Ferenczy Károly delikát szépségű, a hétköznapi témát a megfestés lenyűgöző artisztikumával egyesítő kompozíciójából nem csupán a megismételhetetlen festői teljesítmény, az alkotó teremtő ereje sugárzik leendő tulajdonosára, de a kép izgalmas története, a mű egykori birtokosainak tanulságos sorsa is hozzájárul a képben rejlő élmények gazdag tárházához.
Molnos Péter