"A tavasz első derűje kicsal a pattogó rügyek közé, tüdődet kitárod a langy szellőnek, festéket, vásznat földrehányva ott ülsz, jársz, vagy fekszel a természet zödjében, várva az újjáébredés minden kis változását, s lelked e közben megtelik gyönyörűséggel, s a névtelenül maradt érzések zsibongnak benned és ezt az állapotot szinte boldogságnak nevezed." Nagy Sándor e szép sorai Levél egy, több, sok kollégához című teoretikus írásából (Művészet, 1903, 57.) ugyanazt a fennkölt, pantheista érzésvilágot tükrözik, amelynek jegyében a Tavaszi kertben is született. Nagy Sándor e lírai szépségű tájképén a természet ébredésének lehetünk tanúi. Az igényes részletező kedvvel megfestett kompozíció előterében egy fiatal fácska bontogatja zöldelő rügyeit, de még a mellette álló vén szilvafa is megszépül a tavaszi virágkoszorútól. A festmény színvilága és tónuskezelése Nagy Sándor egyik legismertebb alkotását, a Kettős arcképet idézi.
A tolsztojánus festő mindkét képen ugyanazokkal a gondos, apró ecsetvonásokkal festi meg a fák leveleit. A két alak harmóniáját a kerti tájképen az NSL monogramm őrzi. Nagy Sándor 1902-ban vette feleségül Körösfői-Kriesch Aladár húgát, Kriesch Laurát és ekkortól kezdve korábbi NS monogrammját kiegészítette felesége keresztnevének kezdőbetűjével is. Amíg a kettős portré centrumában a két szeretetteljes alak áll, addig a Tavaszi kertben főhőse maga a természet, "aki" gyönyörű, csillogó fehér virágokkal ünnepli az új élet kezdetét.
A festmény stiláris alapon az 1900-as évek második felére datálható. A természet ábrázolásának ugyanaz a szecessziós részletgazdagsága jellemzi, ami A szentjakabi tó képi világát is meghatározza. Nagy Sándor és Körösfői-Kriesch ezidőtájt alapították meg a Gödöllői Művésztelepet. Körösfői már 1902-ben letelepedett Gödöllőn, de Nagy Sándorék csak 1907-ben költöztek át Veszprémből Medgyaszay István tervezte szép műteremházukba. A gödöllőiek 1909-ben kerültek be igazán a köztudatba, amikor a Nemzeti Szalonban megrendezték első gyűjteményes kiállításukat, ezen szép számmal szerepeltek festmények is, de nem a festészet volt a telep reprezentatív műfaja, hanem a szőnyegszövés. A szőnyegek és a gobelinek mellett leginkább az olyan monumentális műfajok izgatták a Gödöllőiek fantáziáját, mint a freskó és az üvegablak. Nagy Sándor festészete és grafikája azonban azt mutatja, hogy a "hagyományosabb" és populárisabb műfajokban is maradandót alkottak.
A Tavaszi kertben Nagy Sándor életművön belül azért is izgalmas alkotás, mert nem a mesterre jellemző, freskófestést imitáló technikával készült. A mester ezúttal nem gesso-alappal (gipszkeverék) és temperával, hanem olajfestékkel dolgozott, úgy hogy a színhatásban igyekezett megőrizni a tempera világos pasztelles árnyalatait. A pasztelles tónusokban tartott olajfesték helyenként azonban csillogóra vált, így a festő vissza tudja adni a virágba boruló fák ragyogását is. Ez a kettősség adja a kompozíció formai érdekességét. A mű ráadásul eszmetörténeti és stiláris érdekességekkel is szolgál. A gödöllőieket a köztudat a preraffaelitákhoz és ruskini esztétikához kapcsolja, Nagy Sándor e képét azonban nem egészen ezek a preferenciák határozzák meg.
A dús, virágzó vegetációt ugyan a preraffaeliták is kedvelték, mégis hiányoznak Rosetti vagy Burne-Jones rajzos formái, kultikus vonalai. A Tavaszi kertben inkább a francia szimbolizmus fantasztikus díszítményeinek emlékét hordozza, a freskókat idéző színvilág pedig a szimbolisták klasszicizáló kortársára, Puvis de Chavannes-ra enged asszociálni. Az analógia annyiban nem légből kapott, hogy Nagy Sándor 1892-től 1900-ig Párizsban élt és a Julian Akadémián tanult, ahol kapcsolatba kerülhetett a Puvis de Chavannes klasszicizmusából és Gustave Moreau káprázatos ornamentikájából egyaránt bőven merítő rózsakeresztes festőkkel is. Nagy Sándor azonban a rózsakeresztesektől kevésbé okkult eszmék iránti kötelezte el magát, Tolsztoj követőjeként azt vallotta, hogy a művészetnek a nép nyelvén kell megszólalnia, hogy szépségét a hétköznapi ember is értékelni tudja. Így képei csínján bánnak a misztikus szimbolikával, ritkán bukkannak fel rajta Szfinxek és hasonló lények, inkább a hétköznapi élet, a hétköznapi táj és a hétköznapi boldogság csodáit jelenítette meg családi és kerti képein.
Hornyik Sándor