Márffy Ödön, több mint fél évszázadot átfogó életművének minden egyes darabján felfedezhető a pályakezdés éveiben megélt két reveláló erejű művészi tapasztalat hatása: Rippl-Rónai képeivel való találkozás és a francia fauve-ok, elsősorban Matisse újszerű művészi elveinek befogadása stílusformáló élményt jelentettek a fiatal festő számára. Legjobb kortársaihoz hasonlóan Rippl művei egy olyan utat jelöltek ki Márffy fejlődésében, mely a fáradt, unalmas, akadémikus oktatás, a meghaladni kívánt múlt helyett friss impulzusok felé vezetett.
Visszaemlékezésének néhány mondata jól kifejezi e századfordulós művészgeneráció Párizs-központúságát, azt a vonzalmat, mely a magyar reformnemzedéket a franciás ízlésű művészet felé terelte: "Egy budapesti kiállításra vetődtem be, ahol csapnivalóan rossz képek között egy kis kép ragadta meg a figyelmemet. Öreg férfiarcképet ábrázolt, a festője Rippl-Rónai volt. Nagyon foglalkoztatott a kép és benső örömmel töltött el, mert magános kísérletezéseimre valami igazolásfélét véltem benne felfedezni. Nem volt már itthon maradásom, külföldre vágyakoztam. Előbb Münchenbe kerültem, de München nem tudott lekötni. Ismeretlen erő hajtott Párizsba." Márffy 1902 és 1906 között az École des Beaux-Arts-on tanult, 1906-ban már szerepelt a korszak egyik legfontosabb kiállításán, a Salon d'Automne-on. A világ minden tájáról Párizsba áramló, egymással barátkozó, versengő művészek, a számtalan, újabbnál újabb törekvéseket bemutató kiállítás, a nyüzsgő kávéházak világa, a nagypénzű és jó szemű amerikai mecénások által fenntartott társasági élet inspiráló közeget nyújtott Márffy számára is. Magával ragadta Cézanne és Matisse művészete. A fauve-ok autonóm, valós látványtól elszakadó színkezelése - mint képünk is igazolja - az egész életművön keresztül vonuló inspirációt jelentett. De a Matisse-követők harsány színvilága nála idővel megszelídült, képeit könnyed, lendületes formaadás, életörömöt sugárzó tiszta festőiség jellemzi.
Márffy, Párizst megjárt, modern szemléletű társaival 1911-ben megalakította a Nyolcak nevű művészcsoportot, mely a francia impulzust felhasználva kívánta megújítani a magyar festészetet. A viszonylag rövid életű, de szinte felmérhetetlen hatású társaság szétbomlása után Márffy az École de Paris nemzetközi stíluskörébe kapcsolódott. A Cézanne festészetében gyökeredző konstruktív, szerkesztő szemlélet, a kubizmuson és expresszionizmuson átívelő modern művészi hagyományt mindvégig hűen követte, de par excellence festői alkatának jobban megfelelt a két világháború közötti párizsi iskolára jellemző oldott, szabad formálás, a tudatos konstrukciót sokszor háttérbe szorító könnyed dekorativitás. Ez a művészi felfogás tükröződik a Tavasz című képen is. Az egymásba olvadó, fluktuáló színekben, a minden tétovázástól mentes, lendületes, szinte spontán ecsetvonásokban egy sziporkázó festői temperamentum érzéki mohósága nyilvánul meg.
Márffy harmincas években készült művei néhány jellegzetes téma köré csoportosulnak. A csendéletek és portrék mellett kedvelt motívuma volt a víz, a vitorlások, de talán egyikhez sem nyúlt oly gyakran és akkora lelkesedéssel mint a duzzadó erejű lovak és az őket megzabolázó lovasok képi megformálásához. A háborítatlan természettel összeolvadó ember harmóniája, egy szinte panteisztikus világszemlélet bontakozik ki ebből a festői sorozatból. A ló és lovasát ábrázoló, sokrétű, számos értelmezést felkínáló képtípus évezredes művészi hagyományba illeszkedik. A görög vázaképek mestereitől kezdve, Picassón át a témát talán legbővebben kifejtő Marino Mariniig művészek sora nyúlt feltűnő előszeretettel e témához. Az erő, vitalitás, a mindennek életet adó energia képi megjelenítésének - a prehisztorikus kultúráktól napjainkig nyomon követhető - örök vágya öltött testet e kompozíciókban. Az emberi test helyett sokáig csupán állatok, robosztus erejű bikák, feszülő izmú antilopok képeivel igyekeztek megragadni, maradandó jelben rögzíteni a mindenütt jelenlévő, mindent mozgató természeti energiát. Talán a klasszikus görög szobrászat adta az első példákat a ló és a mozgásban lévő férfiakt együttes képi újrafogalmazására, s e hosszú és sokágú történetet olyan remekművek illusztrálják, mint a athéni Parthenon frízei, Leonardo lovasszobra vagy éppen Kernstok programadó képe, a Lovasok a vízparton.
Márffy témaválasztására egy újabb keletű tradíció is elgondolkodtató magyarázatul szolgálhat. A XX. századi modern festészet születése elválaszthatatlanul összeforrt az aktábrázolás egy merőben új értelmezésével. Matisse vagy Picasso korai aktképei lázadást jelentettek az ellen a - még az akadémizmussal konfrontálódó impresszionisták által is elfogadott - doktrína ellen, miszerint a festő ne legyen több, mint "érzékeny és jól értesült fényképezőgép". A természetbe helyezett akt éppen absztrakt, meghökkentő, szimbólumokkal telített volta miatt vált a múlt század első évtizedeiben az egyik legfontosabb, leginspirálóbb művészi témává. Magyarországi karrierjét kitűnően igazolja a Magyar Nemzeti Galéria néhány hónappal ezelőtt bezárt Árkádia tájain című kiállítása. Az itt bemutatott neoklasszikus stílusú aktkompozíciók, Szőnyi, Aba-Novák, Patkó és társaik képei Márffy festményével az ideális emberi létezés utáni vágy keresésének közös nevezőjén találkoznak.
Az irizáló színektől vibráló, szinte absztrakt táji kulissza előtt találkozó figurák, a rózsaszín árnyalatú, ágaskodó ló és meztelen lovasát hordó, vörösen sugárzó társa egy harmonikus, belső derűtől áthatott, idilli természetfelfogás képi kifejezői. Az egységben láttatott világ olyan vizuális szublimációja, mellyel csupán Egry József anyagtalan, fénytől átitatott kompozíciói állíthatók párhuzamba.
Molnos Péter