"Hollósy Simon művészete is fehér folt még a magyar festészet történetében. Igazi értékét még nem fedeztük fel. Pedig kevés olyan színes egyéniségű, nagyszerű művészünk van, mint ő." Éppen e csaknem fél évszázados sorok írója, Németh Lajos, a XX. század második felének legnagyobb hatású magyar művészettörténésze tette a legtöbbet, hogy a kutatásnak e bántó adóssága végre törlesztést nyerjen. Hollósy életművét bemutató monográfiája is igazolja páratlan kvalitásérzékét, ösztönös értékítéletét. Tévedhetetlen biztonsággal választotta ki a modern magyar művészet legnagyobb egyéniségeit, s állította őket kutatásainak gyújtópontjába. A kandidátusi disszertációként elkészített Hollósy köteten kívül könyvet írt Csontváryról, Nagy Balogh Jánosról, Kondor Béláról és Országh Liliről.
Németh Lajos egykori tanára, Fülep Lajos már 1904-ben tisztán látta Hollósy festészetének értékeit, de mellőzöttségének, magárahagyottságának okaira is rámutatott: "Törhetetlen művészegyéniség. Az ő művészetére nálunk még nem jött el az idő: annyira mentes az minden sallangtól, annyira egyszerű, annyira mély, hogy a mi szemünk, mely az idők folyamán hozzászokott a külsőségekhez, nem tudja megérteni. Mint művész jóformán magában állott mindig, akárcsak Ferenczy, egyedül küzdött félreismerve és mellőzve, s elérte az a sors, ami Ferenczyt, s általában minden kornak félreismert, magára hagyott egyéniségét eléri, hogy egyedülvalóságukban legnagyobb kifejezői lesznek koruknak és fajuknak."
Hollósy gyakran reprodukált korai, a müncheni zsánerpiktúra stílusjegyeit hordozó művei láttán meglepőnek tűnhet, hogy a modern magyar művészet kérlelhetetlen elkötelezettjei is - megértve festészetének mélyen rejlő értékeit - feltétlen tisztelettel és elismeréssel méltatták alkotásait. A Nyolcak lelkes kritikusa, Bölöni György és Ady Endre egyaránt felismerte jelentőségét. Halála után a költő írta meg Hollósy legszebb nekrológját a Nyugat 1918. májusi számában, "robosztus, nagy magyar piktor"-nak, "alkotásra hívott zseni"-nek nevezve őt.
Hollósy kortársai, alakjának felidézői, művésztársak és kritikusok jól látható kedvvel merültek el jellemének, izgalmas egyéniségének taglalásában. A belső karakterjegyek mellett megjelenésének külső, környezetére szinte megbabonázó csáberőt gyakorló jellegzetességeit is gyakran felidézték. Réti István, a nagybányai művésztelep egyik alapítója és későbbi krónikása is fontosnak tartotta Hollósy alakjának plasztikus felfestését: "A mester hollófürtű, romantikusan érdekes feje, szenvedélyes világszídása, legendás testi ereje, másrészt lágy szíve, gyermekmosolygása, csapongó, fordulatos, gyakran homályos beszéde, érzelmes, meleg csellójátéka, mind igaz, jellemző és fontos is róla írva, mert külseje és külsőségei nem választható el ama képzeletizgató, mély hatástól, amelyet több mint három évtizeden át ez a különös ember a vele érintkezőkre gyakorolt."
Hollósy festészetének igazi értékelését - paradox módon - éppen ez a páratlanul erős hatás, jellemének ez a regényes sokszínűsége szorította sokáig háttérbe. Magával ragadó személyisége, legendás pedagógiai érzéke révén már fiatalon rajongó tanítványok tucatjai vették körül. Azon ritka művészek egyike volt, akik már munkásságuk korai szakaszában, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, iskolateremtő mesterekké váltak. Iványi Grünwaldtól Kernstokig, Csontvárytól Galimberti Sándorig a magyar festészet történetének számos messze futó tehetsége kapta tőle a legelső, meghatározó útmutatásokat. A müncheni akadémia előkészítő kurzusaként életre hívott szabadiskolája bölcsője volt a magyar festészet történetében korszakos jelentőségűvé váló nagybányai művésztelepnek. Könnyed, bohém magatartása és életvitele kérlelhetetlen, szinte önsanyargató művészi alkotómódszerrel párosult. A tökéletesen kimunkált, "kész" festmény klasszikus ideálképének szüntelen kergetése évekig tartó kísérletezésekhez, újra- és újrakezdett, végül befejezetlenül maradt képek sorához vezetett. Ritka öröm tehát, mikor elvétve egy-egy végleges formát nyert alkotása feltűnik, új, erősebb, mélyebbre hatoló fényben világítva meg művészetének értékét, igazolva a kevés képet magába foglaló életmű kiemelkedő kvalitásait.
Hollósy munkásságát ritka egyértelműséggel oszthatjuk nem csupán festői felfogásban, de földrajzilag is elkülönülő korszakokra. 1880 és 1895 között készítette hagyományos szemléletű, de páratlan mesterségbeli tudással megoldott müncheni zsánerképeit, majd ezt követően indult az igen kevés művel reprezentált nagybányai korszaka. 1904-től haláláig nemzetközi növendékserege élén nyaranta az apró Tisza menti faluban, a magyar, román, kárpátorosz és zsidó lakosú Técsőn dolgozott. A folytonos kísérletezés, számtalan félbehagyott vászon, a sokszor meddőnek tűnő munka után 1910 körül végre kiforrott festői stílusának utánozhatatlan tisztaságú formanyelve. Ezt a végső, egyszerre intim és monumentális művészi nyelvet reprezentálják késői tájképei, melyek nem csupán az életmű, de egyben a magyar tájfestészet legfontosabb művei közé tartoznak.
A most aukcióra kerülő, 1916-ban festett técsői tájkép magán viseli festője érett stílusának minden jellegzetes vonását. Tudatos, tökéletesen kiegyensúlyozott kompozíciója, az önmagukba záródó erővonalak, a képben lüktető belső ritmusok finom sodrása a lekerekítettség és az állandóság érzetét sugallja nézőjének. Hollósy puritán, kevés eszközzel élő festői nyelve a múló pillanat helyett a természet örök és szükségszerű totalitását ragadja meg, a világot kormányzó belső erők harmóniáját tárja elénk. Műve a tájfestészet évszázadokon átívelő hagyományába illeszkedik: felrémlenek benne Rembrandt páratlan erejű rajzainak magányos, antropomorf fái, Millet és a barbizoni művészek ihlető őszintesége, a távol-keleti művészet végső sommázottsága, s az impresszionisták ideges, szálkás ecsetkezeléssel megformált friss tájélménye. Hollósy késői képeit már Németh Lajos is összevetette Monet tájképeivel. Bontott ecsetjárása érzékeltetni tudta a fényitatta levegő finom remegését, s a lokálszíneket elvetve felhasználta a divizionizmus tanulságait. Az alkotás folyamata az egymástól elváló, szaggatott ecsetvonások révén feltárul a néző szeme előtt: sokasodó, elváló és összeolvadó foltok vibráló együttese a születést, a növekedést, a forma organikus kibontakozását varázsolja elénk. Az ábrázolt valóság elemei egymásba oldódnak, a puha színfoltok nyugodt áramlása konfliktusmentes látomássá szelídül.
A festményhez közel hajoló néző a vászon minden egyes apró részletén önálló, szemet gyönyörködtető festői értékekkel találkozik: a kép páratlan odaadással, szinte simogató szeretettel megfestett felülete a mű magalkotásának manuális folyamatát magasztalja.
Hollósy, Monet-hoz hasonlóan számos alkalommal visszatért ugyanahhoz a festői témához. Ám míg francia kortársa az atmoszféra látványmódosító hatását tanulmányozva, különböző napszakokban, eltérő időjárási viszonyokban több képen ábrázolta ugyan azt a motívumot, addig ő elvetette az egyszerre festés impresszionista elvét, s egyazon festményét fejlesztette sokszor évszakokon keresztül. Távolról Cézanne alkotói módszerét idézi, ahogy időről-időre felkereste az ábrázolni kívánt tájrészletet, s csupán a végső kiérleltség, a tökéletes formai egyensúly elérése után tette le ecsetjét, mikor minden egyes színfoltnak megtalálta szükségszerű és megváltoztathatatlan helyét.
Hollósy most vizsgált tájképe az életmű egyik legszebb darabja. Azé a művészé, aki a természet mulandó jelenségei mögött, a naptól beragyogott tájban, az opálos homályosságú fény vibráló sugarainál felismerte és ábrázolni tudta a teremtő akarat harmonikus erőit. Aki tudta, és képeivel igazolta, hogy "nincs betű, amely jobban tanítson, nincs anya, aki jobban öleljen a természet józansága és határt nem ismerő gyöngédségénél."
Molnos Péter