Az 1880-as évek második felében Munkácsy életében néhány változás állott be. Egyrészt, hosszú várakozás után két kiemelkedő jelentőségű állami megrendelést kapott - a bécsi Kunsthistorisches Musem lépcsőházi mennyezetének díszítésére, illetve egy Árpád honfoglalását ábrázoló monumentális falkép elkészítésére kérték fel -, másrészt lejárt az tiz évre szóló kizárólagossági szerződés, melynek értelmében évenkénti biztos jutalék ellenében Munkácsy valamennyi alkotásának értékesítése Charles Sedelmeyer műkereskedőt illette meg. Mindkét változás szerepet játszhatott abban, hogy 1887-1890 között, a bécsi mennyezetkép festésével párhuzamosan Munkácsy kosztümös zsánerjelenetekkel bővítette festészetének műfaji kínálatát.
Az újonnan felépített bécsi múzeum főlépcsőházának mennyezetképét eredetileg Hans Makarttól rendelte meg a bécsi udvar. Makart mozgalmas neobarokk jelenetet képzelt a tágas tér fölé, korai halála azonban megakadályozta terve kivitelezésében. Némi hezitálás után Munkácsyt 1886 nyarán, egy lélektanilag semlegesnek nem mondható pillanatban kérték fel a munka folytatására. Alig néhány hónap telt el ugyanis a Mozart halála bemutatása óta, amikoris a modernista műkritika elérkezettnek látta az időt, hogy végezzen ezzel túl nagy közönségsikernek örvendő betolakodóval. Az igazsághoz tartozik, hogy a kép megítélésében megoszlott a kritikusok véleménye, voltak akik felfigyeltek rembrandti kötődéseire, drámai színkezelésének kvalitásaira, a bemutatás körülményeit azonban valamennyien kigúnyolták. A Munkácsyék szalonjában kiállított kép mögött Mozart Requiemjét megszólaltató zenészek ötletét az egész bulvársajtó giccsesnek minősítette. Munkácsyt kellemetlenül érintette ez az incidens, bár az a később elterjedt vélekedés, hogy a Mozart-képet bukásként élte volna meg, erős túlzás. Bizakodással és nagy lendülettel vállalta el, egy kicsit revansképpen is a megtisztelő bécsi megrendelést.
Komoly előkészületeket tett, hónapokat fordított arra, hogy személyesen vagy fotók alapján megismerje Európa templomainak, kastélyainak és középületeinek falképeit és mennyezetfestményeit. Mivel kezdetben őt is egy barokkosan kavargó kozmikus tér felvázolása foglalkoztatta, főleg Rubens káprázatos festői technikával megfestett monumentális látomásai ragadták meg. Rembrandt mellett, akinek metszeteit szinte naponta nézegette, a németalföldi barokk mesterek, Rubens, Van Dyck és Frans Hals művészetét tanulmányozta legszívesebben. Mindjárt utánuk következtek a nagy olasz mesterek, Veronese, Tintoretto és Annibale Caracci. Eközben kerülhettek újra a szeme elé a régebbről már jól ismert reneszánsz kosztümös németalföldi zsánerjelenetek, akiknek ráadásul jelentős divatja is volt a 19. századi francia festők között. Alfred Stevens műterméből például sorozatban kerültek ki a különböző korok szépségeszményét megelevenítő selymekbe-csipkékbe öltözött szépasszonyok. A csatajeleneteiről ismert Meissonier pedig lovagokat, XIII Lajos korabeli vitézi jeleneteket festett és adott el igen magas összegekért amerikai milliomosoknak.
A Napkirály és az őt megelőző XIII Lajos kora iránti érdeklődés hátterében az irodalom állt. 1844-ben ugyanis Alexandre Dumas rendkívül nagy sikert aratott A három testőr, úgymint Athos, Portos, Aramis és a segítségükért folyamodó bátor d'Artagnan lovag kalandjainak történetével. A regény, amelynek utóbb több folytatása is megjelent, évtizedekig az egyik legolvasottabb mű maradt és szinte hétköznapi közelségbe hozta XIII Lajos és XIV Lajos udvarának világát. Munkácsy is bizton számíthatott rá, hogy a történelmi zsánerjelenetek iránti lankadatlan érdeklődés megfelelő közönségsikert fog biztosítani képeinek. 1888 után, amikor műkereskedőjével egyetértésben megszüntették, illetve nem hosszabbították meg az őket egymáshoz kötő szerződést, Munkácsy kénytelen volt komoly figyelmet fordítani elkészült képeinek eladására is. Korábbi vevői megmaradtak, és jövedelme se csökkent számottevően, a biztos anyagi háttér megszűnése mégis megviselte a megrendült egészsége miatt amúgy is depresszióra hajlamos festőt.
A kosztümös zsánerképek sorozatának első darabja, A mézeshetek a Mozart-kompozícióval egyidőben, 1885-86 fordulóján készült. A következő, a Pillanatnyi felhevülés már 1887 végén vagy a következő év elején keletkezhetett, majd ugyanazon évben elkészült a Ballada két változata, a Flirt, Az ő nótája, az Elbeszélés (ugyancsak több változatban), a szintén két változatban megfestett Társalgás, és a sort még lehetne folytatni. Megjegyzendő, hogy a változatok száma inkább csak azt jelzi hány variációját ismerjük mi a témának, azt már kevésbé, hányat készített belőle Munkácsy. A képek többnyire azonnal angol vagy amerikai gyűjtők kollekcióiba kerültek. A 20. század első felében néhány mégis hazajött, így az 1914-es jubiláris kiállításon, az Ernst Múzeum katalógusának tanúsága szerint ki volt állítva egy Beszélgetés, illetve két olyan kép, amely ablak előtti jelenetet ábrázolt (Az ablak mellett, Az ablaknál). 1925-ben, ugyancsak az Ernst Múzeumban, a Munkácsy-Paál kiállításon a korábban látott Beszélgetést eladásra kínálták. Sajnos, fotó vagy pontosabb adatok hiányában egyelőre nem tudjuk beazonosítani az említett képeket.
Az itt látható Társalgás 1888-89 körül készülhetett és alighanem a sorozat egyik legszebb darabja. Bár ebben az időben Munkácsy legtöbb interiur-képének cselekményét ablak vagy teraszajtó elé helyezte és nagy figyelmet fordított a fényhatások kidolgozására, a Társalgás e tekintetben kiemelkedik. A képtér majdnem felét foglalja el a hatalmas ablak, illetve a mögötte kibontakozó tájkép. Az egyszerre napsütötte és viharos égbolt pedig a mű igazi szüzséjét adja, közvetetten de annál érzékelhetőbben utalva a jelenet szereplőinek lelkiállapotára. A kép egy udvarlási jelenetet ábrázol, XIII Lajos korabeli ruhákban, mégis időtlenül. Munkácsy kiváló érzékkel tartózkodott attól, hogy a jelenet résztvevőit naturalista aprólékossággal megjelenítve disszonáns vonásokkal törje meg a jelenet festői líraiságát. A kép igazi szereplője a fény, mely drámai erővel tör be az ablak alsó tábláin és fellobogtatva a vörös muskátlifejeket ragyogó foltokat rajzol a jobb oldalon ülő kisasszony selyemruhájára. A bal oldalon támaszkodó elegáns lovagra pedig már csak e ragyogó selyemfolt visszfénye sugárzik.
A Magyar Nemzeti Galéria 2005. nyarán rendezett Munkácsy-kiállításán két hasonló kompozíció szerepelt, a Társalgás (Hímző nő) és a Ballada. Bár mindkettő számos festői erénnyel bír, a teret megvilágító szűrt, semleges fény hétköznapibb, kevésbbé poétikus hangulatot teremt a szereplők köré. A jelen Társalgá,s talán mert a téma első megfogalmazása lehetett, vitathatatlanul elevenebb, festői szempontból gazdagabb mint a társai.
Boros Judit