IRODALOM
- Bakó Zsuzsanna: Mednyánszky László. Kossuth–Magyar Nemzeti Galéria, 2009.
- Mednyánszky. Szerk.: Markója Csilla. Kossuth–Magyar Nemzeti Galéria, 2003.
- Mednyánszky László naplója (Szemelvények). Szerk.: Brestyánszky Ilona, Budapest, 1960.
- Bálint Aladár: Mednyánszky László. In.: Nyugat 1919/9–10.
„Kalaplevéve, mély tisztelettel köszöntjük a legnagyobb modern magyar művészt, Mednyánszky Lászlót.” (Lyka Károly)
„Mednyánszky – írta halálakor Bálint Aladár a Nyugatban – az óráról-órára, sőt percről-percre változó jelenségek titkait fürkészte szakadatlanul. Az elsuhanó felhők formáját, a köd, pára súlyát, tömegét, a hegy hátát végigcirógató lombok sűrűjét átnyilazó napsugarak fényjátékát, az árnyak nyújtózását emelte ki festményeiben még pedig döntő, irányító jelentőségre fokozva fantáziáját e foghatatlan, illanó dolgok izgatták a legerősebben, az ábrázolt tárgyak konstrukciója elmosódott, háttérbe szorult e nervózus, szaggatott ütemű piktúrában. Formái egymásba omlottak, parázsló színei fölött ezüstös vagy tompa aranyszín füst terjengett. Mednyánszky a hegyeket, mocsaras erdőket bújta szüntelenül, a távolbanyúló horizont, a szélesen elterülő napsütötte mező nyíltsága nyilván kevéssé érdekelte. A perzselő nyár kicsattanó kövér színei helyett a kora tavasz, nedves ősz, ködös tél tónusait vitte képeire.”
Ahogy az egy évvel ezelőtt rekord árat elért Mednyánszky-festmény, az Itatás a Tátrában, úgy a most kalapács alá kerülő Tanya rügyező fákkal is a drámai zöldek és mélykék tónusok drámai hangulatára épül.
Hosszan nyúlik el a kép középpontjában a tanyasi épület, mellette düledező léckerítés, jobbra fapajta, kötélen száradó ruhák, középen – alig látható módon – egy magányos figura dolgozik az ázott tavaszi földön. Balra kerítések, bokrok és egy épp virágba boruló fa ágas-bogas vonalrengetege köti le a pásztázó tekintetet, de a domináns folt mégiscsak a döngölt házfal szinte világító ólomfehérje. A viharos, sötétkék fellegek alatt messzire ragyogó fehér sáv már szinte túlvilági, a villanyvilágításhoz szokott mai szem számára mindenképp szokatlan, de jól ismerjük az alföldi színhatásokkal szimbiózisban élő Koszta József képeiről ezt a lámpásként vakító mészfal-hatást. A tanyavilágba visszavonult Kosztánál pedig már csak egy magyar festő ismerte jobban a teremtett tájat: a nagy csavargó, a természetbe panteista csodálattal belefeledkező Mednyánszky báró!
A Tanya rügyező fákkal című kompozíciónak két közvetlen párdarabja van az életműben. A Tanya címet viselő, 1900-as évek elején született két festmény ugyanannak a témának eltérő felfogású, de azonos méretű feldolgozása. (Az egyik a Magyar Nemzeti Galériába található, a másik egy rangos magángyűjteményben; a 2003-as nagy katalógusban a 167-es és 168-as leltári szám alatt következnek egymás után.) A széles képkivágatú téren, a viharos sötétkék ég alatt, az egyikben sárgára aszott, a másiknál felázott mező közepén áll a tanyaépület. A magántulajdonban őrzött Tanyán a nádtető csíkozott erezete tökéletesen megfelel a most kalapács alá kerülő festményen látható absztrakt csíkokba hajló felület hálózatának. Az elnyúlt főépület és az apró melléképület elhelyezkedése alapján azt is gondolhatjuk, hogy a Tanya rügyező fákkal ugyanazt a házat ábrázolja, csak másik irányból.
„Mint fenn, úgy lenn” – tanította az ezoterikus tanok atyja, Hermész Triszmegisztosz, és ez a teozófiai bölcsességekre fogékony báróra is igaznak bizonyult. Nemcsak az elvont igazságok érdekelték, hanem a csavargólelke számára fontos egyetlen valódi matéria: a festék. Nincs a 19. századi magyar festészetben még egy olyan tehetség, aki annyiféle szólamát tudta megszólaltatni az olajfestéknek. Ha akarta, görcsös, már-már szobrászi csomókba rendezte, ha akarta, virtuóz könnyedséggel lehelte a vászonra, ha kedve tartotta, lazúrosan táncoltatta az ecsettel, ha úgy diktálta a téma, zsíros kenőcsként terítette a festőkéssel. Malonyay Dezsőtől tudjuk, hogy az „ecsetfülű Öreg Kutya” az alkotás lázában akár ujjával, körmével vagy a hálóinge szénporos csücskével is dogozott.
A Tanya rügyező fákkal esetében Mednyánszky az olajfesték nehéz, földközeli súlyát használta ki, mélyzengésű alaptónust adva a kép alsó rétegének, majd erre hordta fel a kis rögökben megülő cseppeket, az ágak kusza szőttesét, a levelek zöld csomóit és a rügyező virágok fehér pettyeit – és mindenek előtt azt a sötétbarna erezetet, ami a roskatag nádtető hosszanti formáját egész absztrakt felületté varázsolja át. A néző kutató szeme, mikor elhagyja a valós alföldi teret, belevész a részletekbe, a puha vonalháló körbetapogatásába, abba a plasztikus, par excellence festői, nonfiguratív felületbe, ami már az absztrakt expresszionizmus kifejezőerejét idézi.
„Már most a piktúra – íjra naplójában 1908. augusztus 27-én – egyik feladata volna egyszerű tárgyakat (vagy masszákat) néhány nagy tónussal karakterizálni. (Ez modern felfogás.) A lumunisztikus felfogás ezzel ellentétben világítási formahatásokat keres. Az intim hatások nem luminisztikusak. A luminisztikus hatásoknak mindig valami távolabbi vonatkozásuk van, a beható fénysugár elosztja az álomszerű regeszerűségüket. Azon regeszerű intim hangulatok, amelyek meleg szürke napokon elandalító sejtelmekbe ringatnak, megfelelnek azon állapotoknak, amikor az ember még az általános magasabb öntudat hatásából csak félig ébredezik. (Vor dem Sündenfall, Zwielicht.) A limunisztikus hatás a fájós ébredés (nach dem Sündenfall), mikor a korlátolt földi öntudat elhomályosította ama általánosabb öntudatot, amelyet ébredésünknél és elalvásunknál sejtünk, de amelyre földi létünk idején sohasem ébredünk fel tökéletesen.”