Egy melegszívű bohém, aki kabátját egy koldusnak ajándékozva havi fizetésével is szegényebb lett, de ez cseppet sem zavarta. Ez volt Erdélyi Béla, a kárpátaljai magyar festészet úttörője, aki Párizst és a hírnevet maga mögött hagyva inkább „a név nélküli földet” választotta, és akinek szuggesztív egyénisége, művészi lobogása és tettrekészsége lenyűgözték környezetét. Művészettörténeti súlyához és jelentős műpiaci jelenlétéhez képest mi, magyarok sajnálatosan keveset tudunk róla, mert történetírásunk hagyta, hogy ukránként (Adalbert Erdeli), esetleg csehszlovákként, szovjetként hivatkozzanak rá. A mai utódállamok örömmel vallják magukénak életművét, holott ő ízig-vérig magyar volt, aki egész életében egyszer vallotta magát ukránnak: 1944 novemberében, amikor a magyarokat a kitelepítés veszélye fenyegette Kárpátalján.
A nagy alaprakó és az ő kis ungvári Montparnasse-sza
Diákjai és pályatársai kereső szellemként, Kárpátalja „máig egyetlen európai jelentőségű alkotójaként” jellemezték. Célja egy Kárpátaljai Barbizon létrehozása lett volna, de életét ellehetetlenítette a második világháború utáni kaotikus időszak. Nagybánya és Kecskemét után nagyra becsült földijeihez, Munkácsyhoz, Hollósy Simonhoz, Réti Istvánhoz és Roskovics Ignáchoz hasonlóan Münchenbe és Párizsba ment kitanulni a festőmesterséget, és sokáig ott is maradt: a németek művészeti központjában öt, franciahonban közel hét évet töltött. Münchenben a Glaspalastban állított ki, Párizsban önálló tárlata nyílt a Salle de Champs-Élysées-ben, Prágában, Brünnben és Pozsonyban szintúgy. Barátjának tudhatta Raoul Dufyt, Deraint, Bonnard-t, megcsillogtatta tehetségét a franciaországi gargilesse-i művésztelepen, egy évig Itáliában is tanult, közben bejárta Lengyelországot és Svájcot. Münchenben a München-Augsburger Abendzeitung rajzolójaként, karikaturistájaként egészen véletlenül jelen volt a Hitler-Ludendorff tárgyaláson, melyet a müncheni sörpuccs követett.
Erdélyi kinttartózkodását Kárpátalján töltött évek is tarkították. A művész brilliánsan tudta ötvözni a művészeti innovációkat otthonának motívumkincsével – ebben állt az általa létrehozott kárpátaljai művészeti intézmények, szabadiskolák, a Képzőművészeti Főiskola iskolateremtő ereje. Művészetszervező tevékenysége 1931-ben a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesületének megalapításával érte el zenitjét, ahol elnöki tisztséget töltött be. Az „ungvári Montparnasse” – ahogy ők hívták – a „Fekete Zsidó” Izraelovics Ignácnál vert tanyát: Erdélyiék a dúsgazdag vendéglátós egyik szállójában, a kétes hírű Erzsébetben kaptak egy helyiséget, mely irodaként és klubként is funkcionált. Az ében szakálláról elhíresült Izraelovics ingyen bocsátotta Erdélyiék használatára a szobát, és roppant büszke volt művészetpártoló tevékenységére.
A 20. század első évtizedeiben Kárpátalján élt a történelmi Magyarország legnagyobb zsidó közössége: Ungváron és Munkácson a lakosság mintegy 30-40%-át tették ki. A zsidók a század első évtizedében szinte tökéletesen beilleszkedtek az itt élő magyar társadalomba: nagyrészt kereskedelemmel foglalkoztak, de jelen voltak az iparban, az egészségügyben, az oktatásban, a szórakoztató iparban és a hivatalokban is tisztviselőként. Sokan közülük a magyar kultúra és képzőművészet elhivatott támogatói, művelői voltak a két világháború között. A Tanácskozás azért is különleges és ritka kincs a magyar modernizmusban, mert festőink elenyészően ritkán választották képtémául a zsidóságot, holott a nemzetközi művészetben számos példát találunk rá Chagall vagy éppen Emmanuel Mane-Katz életművében. Erdélyi lépése így kultúrtörténeti jelentőséggel is bír.
Egy zseniális portréfestő
Bár Erdélyivel eddig inkább csendéletek és tájképek formájában találkoztunk a magyarországi aukciókon, legerősebb műfaja vitathatatlanul az arckép volt. A fiatal festő Münchenben érett kiváló portretistává – már ekkor szuggesztív erejű, mély érzelmi töltetű képeket festett, és expresszív előadásmódja az emberi lélek múlhatatlan analízisével párosult. Az erdélyi magyar képzőművészet szószóló orgánuma, a Pásztortűz így méltatta egyik arcképét: „A lelkek megfigyelése által portréja egy-egy redukáltan előadó pszichoanalízis. Széles ecsetvonásaiból az európai stíl, a széles perspektívának sokat kifejezése sugárzik. Impresszióit tömören, az egységes hatás dominálásával koloritdúsan szögezi le”. Elsősorban a szemek, a gesztusok és a mimika érdekelték, és gyakran jelent meg képein modelljeinek erkölcsi kettőssége – így a Tanácskozás kompozíción egy vallási csoport két, radikálisan ellentétes szemlélete. Egy másik kritika mintha közvetlenül ennek a festménynek a színvilágát jellemezné: „titokzatosan foszforeszkáló összhangzatok együttese, ahol a zöldbe és a rózsaszínbe játszó szürkékből áradó nyugalmat átvilágítják a szenvedély sugarai”. A művön a müncheni periódus nyugtalan színörvényei dominálnak, és felfedezhetjük az akkoriban alkalmazott diagonális vonalak használatát is, melyre Erdélyi az egész kompozíciót felfűzi.
A festő a gargilesse-i művésztelepen is elhíresült arcképeiről: egykori rajzolóként parancsoló biztonsággal ragadta meg modelljeinek legsajátosabb vonásait. Minden virtuozitáson túl, művészünk mindig is az emberiség nagy misztériumait boncolgatta portréiban: a Tanácskozáson talán éppen azt proklamálja, hogy más emberek, élethelyzetek megértése kicsit önmagunk megértésén is áll vagy bukik. A középpontba állított zsidó csillogó szemében Erdélyi néz vissza ránk, de ez nem a zsidósorson elmélkedő festő tekintete, sokkal inkább egy univerzális létállapot tükröződése a kerek szemüveglencsén keresztül.