Szőnyi 1917- ben festett, Táj fával és házzal című képe a festő korai, egy időben, tematikában és festésmódban jól elkülöníthető korszakához - nevezetesen Nagybányához - kötődik. E "nagybányaiság" azonban bizonyos megszorításokkal vonatkozatatható Szőnyire. Réti István tudósítása szerint Szőnyi már a harmadik generációhoz tartozott, afféle "külsős" volt, akit elsősorban a művésztelep, az életforma, a hely szelleme tartott fogva.
A Szőnyi Istvánról alkotható kép talán házasságkötésének és Zebegénybe költözésének dátumától kezdve tűnik ismerősnek, hiszen Szőnyi neve és Zebegény, a szeretett Duna-táj olyannyira egybeforrott, hogy helyét mára már senki nem vitatja a magyar művészet toposzai között.
Szőnyit 1917-18 nyarán tehát Nagybányán találjuk, ahol egész sor, lendületes, hatásosan komponált tus- és szénrajzai között találhatunk rá elemzendő képünk formai és tartalmi párhuzamaira. Kállai Ernő Szőnyi e kori periódusát az Uitz Bélából sarjadó expresszív naturalizmus tárgykörébe utalja, amely majd Szőnyi és követői (Aba Novák Vilmos, Jándi Dávid, Deli Antal stb.) nyomán két irányba ágazik szét "egyrészt a természet képének, a színek és formák , a tér- és fényviszonylatok ritmikus fokozása irányában,...az expresszionizmus felé. Másrészt a természet képének reprezentatív elrendezése irányában... a reneszánsz módjára értett kompozíció felé." Kállai megállapítása ugyanakkor Szőnyire vetítve a korszak grafikai termése és e tájképe között húzódó szemléletbeli különbségeire is rávilágít. A nagybányai tájról készült rajzok minden naturalisztikus kötődésük ellenére, szerkezeti összefogottságukkal, futurisztikus hatásokra törő áramló felületjátékukkal teszik elevenné, kifejezővé az ábrázolt témát, s jelenítik meg a tízes évek vége "haladó hagyományait".
A Táj házakkal...a magyar plain air festészet egy súlyosabb és borongósabb változatát lehet felismerni, amelyben az impresszionizmus mozgalmassága és könnyedsége nem az oldott felületjátékban, a vibráló világító reflexekben, hanem az erőteljes, clair obscure-ös tömegek mozgatásában, és az átgondolt kompozíciót tömör és zsíros színekkel megtöltő alkalmazásában áll. Az előtér enyhén emelkedő zöld mezőjén keresztül Szőnyi kis tanyára vezeti a tekintetet, ahol egy nagy fa árnyékában szelíden meghúzódó türkizkék falú, barna tetős házak állnak. A középtérben egy, a természetes és a kompozíció diktálta arányokon túlnövő hatalmas fa áll, amit - ebben a "dimenzióugrásban", a háttérben lévő fák elmosódottabb foltjaival szemben - nehéz nem valamiféle szimbolikus tartalmak megjelenítésére szánt motívumnak látni. Egyszerűbben szólva, ez a fa ott nyilvánvalóan valamit jelenteni akar. A fa- motívum gazdag és szerteágazó ikonográfiájában, most inkább csak arra utalunk, ami itt e kép kapcsán is kellő konkrétsággal jelenik meg; vagyis arra a fa- típusra, ami, mint "világfa" nyúlik a földről az égbe, a kis házak realitásából a gomolygó felhők transzcendens világába., A boronafalas pajta padlásán átfújó szél, a becsukott ablakok, a háttér fehérsége miatt sziluettszerűnek tűnő házak, m int megannyi vanitas- szimbólum, emlékeztetnek a múló időre. Azért az élet elevensége sincs kirekesztve, amely pedig ott játszik a fa törzsén és a mező zöldjén vibráló fényreflexekben. A fa- motívum olvasható úgy is, - legalábbis Csontváry Magányos cédrusa óta beszűrődő értelmezési lehetőség - mint, az önkép, vagy egy portré kibontása.
A fa és az emberi test megfelelései, az antropomorf arányok, az ágak és lombok megszemélyesítései mind képi lehetőségek, amelyek kézenfkvő analógiát kínálnak a különféle lélekállapotok megjelenítéséhez. Szőnyi e fa megfestésekor, olajzöld- barna és kékek hármasságára komponált a vízszintesen kinyúló száraz ágakkal és az azokat telten körülfodrozó lombkoronával, , is hasonló, romantikusan borongós lélekállapot tükröztetésére vállakozik. Kállai jellegzetesnek véli a "környezete fölött diadalmasan kimagasló egy-formá"-t, ami "igen gyakran kultivált stílusbeli kelléke nemcsak Szőnyinek, hanem az egész expresszív magyar naturlizmusnak."
A. K.