Irodalom
Veszelszky. Bilder von Béla Veszelszky. Szerk.: Éva Körner, Collegium Hungaricum Berlin, Budapest, 2003.
Veszelszky Béla gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Körner Éva, Műcsarnok, Budapest, 1997.
Andrási Gábor: Veszelszky Béla. Új Művészet Alapítvány, Budapest, é. n.
Molnár Sándor: Egy ismeretlen festő: Veszelszky Béla. Kortárs, 1997/3., 104–106.
Gödör mint origó
Több évtizednyi kihagyást követően, megpróbáltatások, történelmi igazságtalanságok és elpusztult képek után Veszelszky Béla 1953-ban kezdett újra festeni az akkor még gyéren lakott Szemlőhegyen, a Pusztaszeri út 32.-es szám alatti műteremházban. Hogy az utcai járókelőktől sem zavartatva, nyugodtan szemlélhesse a csillagos égboltot, a kertben egy három méter mély gödröt ásott szerzetesi kitartással. „A cél a csillagos ég volt – magyarázta nagy tisztelője, Jovánovics György –, de a felvágott, feltáruló talajrétegek szépségének látványa annyira megragadta, hogy többé nem felfelé, hanem befelé nézett.” Miközben Veszelszky megteremtette maga számára a metafizikus szemlélődés háborítatlan nézőpontját, nem szándékolt módon, de létrehozta a szocializmus hivatalos művészetszisztémájában ellehetetlenített modern alkotó szimbólumát is. A kertben kimélyített gödörben álló művész a feledés bugyraiba száműzött kelet-európai gondolkodó ember jelképévé vált. A most vizsgált kép jobb oldalán, középtájon látható, kék ecsetvonásokkal meghúzott ív feltehetőleg Veszelszky gödrének karimáját jelzi. Az origó: ahonnan megfejthető a létezés.
Pontokból felépített varázslat
„Tudom, hogy a képben együtt kell lenni a véletlennek és a konstrukciónak” – mondta Veszelszky az egyetlen, Körner Évának adott interjújában, hogy megmagyarázza az apró ecsetfoltokból felépített „pointilista” festészetének különös illuzionizmusát. Képei meditatív türelmet kérnek nézőitől, hogy az oszcilláló pontokból összeálljon a látvány lebegő látomássá. Veszelszky ugyanis nem a műterem magányában érlelte absztrakt kompozícióit, hanem az őt körbevevő világot festette. Ahogy Kemény Katalin írja: „Akik ismerték Veszelszky Bélát, tudják, hogy rozoga szemlőhegyi lakásának repedt ablakából évek hosszú során át ugyanazt a tájat festette, és számtalanszor hangsúlyozta, hogy a valóságot festi.” Az alkotást megújult lendülettel újrakezdő művész tájképeinek egyetlen témája 1957-től az ablakból elé táruló budapesti panoráma volt. Mint a képépítést hasonló konoksággal elemző Cézanne, Veszelszky is ezt a látványt faggatta: a közeli utcát keresztirányú hangsúlyokkal tagoló villanyoszlopokat, Óbuda újlaki épületeit, a Duna messzi szalagját, a Margitszigetet és az azon túli pesti horizontot. Mindezt éteri ragyogással, fehérlő, magasztos metafizikával megtöltve. A lakás minden ablakából festett egy-egy nagyszabású látványszeletet, hogy majd ezekből összeállíthasson egy olyan nagy panorámaképet, mint amilyen Monet vízililiomos pannói voltak fél évszázaddal korábban az Orangerie-ben. A most vizsgált, méltóságteljes főmű önálló, nagy léptékű tájkép, csak egy-két múzeumban vagy legendás magángyűjteményben őrzött hasonló példány ismert az életműből.
Panoráma pontokból
A kép kelet felé tekint, bal oldalról a kanyarodó Pusztaszeri út szeli félbe a képteret, középen a plasztikus csomókká sűrűsödő festékpettyek az újlaki templomot és a környező háztömböket rajzolják ki. A fiatal absztrakt festő, Molnár Sándor mesélte el, hogyan dolgozott Veszelszky műtermében: „Láttam festeni a Pusztaszeri úti manzárdlakásban. Ültem a rozoga, öreg fotelben, mint aki ott sincs, és néztem, hogyan fest. Kinézett az ablakon hosszan, nézte a tájat, majd a vásznat nézte hosszan, aztán a palettát. Újra a tájat, újra a palettát, s újra a képet nézte, hosszan, koncentráltan. Majd kikevert egy színt. Újra a tájat nézte, ellenőrizte a kikevert szín szempontjából, újra a képet nézte, ellenőrizte a színt a kép szempontjából, és vagy módosított a színen, vagy ha mindent rendben talált, lassan az ecsettel fölvette a színt a palettáról, és nyugodt, megfontolt mozdulattal a képre festett egyetlen pontot. Most minden kezdődött elölről: hosszan nézte a fölfestett pontot, majd a fölfestett pontot ellenőrizte hosszan a tájon, és megnyugodott. Elölről kezdődött a következő pont értékeinek megállapítása. Ez így tartott egész délelőtt. […] Egyszer, mintegy provokációként, megkérdeztem tőle: »Sohasem éreztél vágyat, hogy fess egy nagy, intenzív piros formát?« Meglepődve és csodálkozva nézett rám, majd egy bizonytalan mozdulattal kimutatott az ablakon túli tájra. Értettem a csodálkozást és mozdulatot. Hallgattam.”
Színfoltok a vakító fényben
A gipszes, falszerűen fehér alapozásra kerültek fel a panorámát leíró apró színpettyek, az űrben lebegő félabsztrakt mustrát teremtve. Andrási Gábor elemezte legprecízebben Veszelszky fehérségben vibráló, teljesen egyéni képépítő technikáját, három pontba szedve megfigyeléseit: „Először: Veszelszky a pontokon kívül, gyakran azokkal egyidejűleg, egyazon képen hosszabb-rövidebb vesszőcskéket, ecsetvonásokat is alkalmazott […] Apró gesztusok, melyek a pontokkal azonos koncentrációval kerültek a vászonra, mégis […] eleven irányokat, többértelműséget érzékeltetnek. […] Másodszor: a pontokkal egyenértékűek a mögülük-közülük kibukkanó fehér alap negatív formái. A negatív forma szerepe Veszelszkynél kettős: egyrészt a fény vakító, éteri sugárzásának festői lehetősége, másrészt »igazi« negatív forma: egy-egy valóságdarabot segít értelmezni, »azonosítani«. Harmadszor: a pontok korántsem csak egymás mellé kerülhetnek, hanem egymásra is; méghozzá sokszorosan, olyannyira, hogy számos kép esetében a pontokból vastag, reliefszerű réteg keletkezik. Ilyenkor a szó szoros értelmében is kép-testről beszélhetünk; az egymásra rakódott festékpontok domborulatai, üregei és csomósodásai a cseppkövek, a koralltelepek lassú növekedését idézik.”
A modern magyar művész
Veszelszkyről minden szakmabeli a legelragadtatottabb hangon nyilatkozott csak, miután a 60-as évek absztrakt érzékenysége nonfiguratív kollégává avatta a világból kivonult különc művészt. Jovánovics György, a magyar neoavantgárd legfelkészültebb teoretikus művésze szerint Veszelszky a magyar festészet legkiemelkedőbb figurája, közvetlenül Csontváry mögött. Az őt körbevevő, felfedező 60-as évekbeli progresszív fiatalok nemzedéke mesterfigurát látott benne, a hajlíthatatlan gerincű modern legendákhoz, Kassákhoz vagy Kornisshoz hasonlóan. Nemzetközi párhuzamokként óhatatlanul is olyan absztrakt géniuszok neve merül fel, mint Mark Tobey vagy Cy Twombly. Pedig minden formai hasonlóság, költői emelkedettség és látványvarázs ellenére Veszelszky nem volt absztrakt művész, mindig is hangsúlyozta, hogy a „természet után” fest, de eredeti látásmódja, képfilozófiai elmélyültsége így is nagy hatású „tanítóvá” tette. A modernizmus útjait kereső kutatók hosszú sora elemezte életművét, Körner Évától kezdve Mándy Stefánián át a most vizsgált kép egykori tulajdonosáig, Tandori Dezsőig. Legpontosabban Beke László művészettörténész foglalta össze jelentőségét: „Mintaképe ő – legalábbis a ma élő művész- és gondolkodó nemzedékek számára – a magyar művésznek: avantgardista és radikálisan konzervatív, filozofikusan bölcs és mélyen naiv, nemzeti és européer.”
Rieder Gábor