Ország Lili munkáin szinte már az első pillanattól megjelentek a falak. Egy elárvult magtárépület ábrázolása után - 1953-tól - festményeinek klasszikus szürrealista terét, már mindenütt behálózták a falak, kifejezve mérhetetlen magányát és bezártságát. Kényszerszerűen festette ki magából legmélyebb szorongásait Chirico és Toyen képi világához hasonlóan, de az ő sajátos, egyéni hangján. Ekkor már megismerkedett Bálint Endrével, aki a hivatalos kultúrpolitikán túl létező magyar festészet egyik vezéralakjának számított. Plátói szerelemhez hasonló mester–tanítvány viszony alakult ki közöttük az évek során, szakmai diskurzussal, vitákkal, évődéssel, szinte mindennapos szellemi jelenléttel a másik életében. Erre az időszakra így emlékezett később Ország Lili: „Eszembe jutott az a sok-sok séta, a hosszú telefonok, mikor órákon keresztül nyúztam…a sok izgalom, amikor vártam és lestem, na vajon mit mond majd ehhez, vagy ahhoz a képhez, szinte Magának festettem évekig! Soha ilyen önzetlen segítséget ember még nem adott!” Szorongásokból fakadó művészi közösségüket, hasonló lelki alkatukat, hamar felismerte Bálint is, aki így jellemezte Lili e korai korszakát: „ A meglepő már akkor is az volt, hogy egy fiatal érzékeny és szép nő sokkal fontosabbnak érezte a szorongásokról való számot adást és a beárnyékolt szinte levegőtlen tájak feletti imbolygást az ismert idillikus sétáknál, és szívesebben fürdette meg a tájakat holdfényben, mint a melegítő nap sugarában.”
A mester a holddal hozza összefüggésbe Lili személyiségét, hiszen Bálint világában a hold a magány, a szomorúság, az elmúlás örök jelképe. „Mint egy hasonlat a holdról / olyan volt, hát a hold / sápadozott, vékonyodott / szépen haldokolt – írja A hold című versében. Bálint hasonlatával Ország Lili könnyen tudott azonosulni, hiszen a mitológiában a Luna nőnemű égitest és így mentora szellemi hatását befogadva - 1956-tól - képein főszerepet kapott a hold. Olyan kivételes művek születtek meg ekkor, mint a Pilinszky Jánoshoz került Memento (1957), a Fiastyúk-Hold (1957), Dupla holdportrék (1957) és a Holdak (1957). Mintha önarcképet festene, úgy fejezte ki e holdportrékkal szorongásos belső világát s ezért az oevre egészét tekintve ez az a kivételes rövid időszak, amikor időlegesen, így behelyettesítve eltűnhettek képeiről a falak.
Ország Lili 1957 vége felé, már úgy érezte, hogy klasszikus szürrealista periódusa elfáradt, túlságosan pszichologizál és hogy tulajdonképpen annyi képet tudna ezekből festeni, amennyit csak akar. Új kihívások felé fordult. Kifejezésmódjában ekkor kezdte el követni a Bálint által sugallt vajdai utat, holott mestere ekkor már Párizsba emigrálva, a festészeti útkeresésben rég magára hagyta. Ez a képi világ jelenik meg majd 1958-tól ikonos képein. Bálint azt hangsúlyozta, hogy a középkori mesterek őszinte hite nem tűrte a térélmény hazudását, az illozionisztikus térábrázolást, így Ország Lili is immár síkszerűen fogalmazta meg szürreális vízióit, amely megszabadította a képi kötöttségektől egy tágabb, asszociatívabb világot megnyitva számára.
A holdas periódus lezárása, a holdas és az ikonos korszak vajdai-bálinti vonalának egymásba hajlása a Szputnyik című mű 1957 végéről. Rácz István műgyűjtő Lilivel közösen készített feljegyzéseiből tudjuk, hogy e képét az első szputnyik fellövése előtt készítette három nappal. Ország Lilit mindig is vonzották az okkult dolgok, szenvedélyesen foglalkozott jóslással, asztrológiával, és gyakran ámulatba ejtette barátait, mikor egy vadidegen ember kézírásából pontosan le tudta írni annak személyiségét. Az 56-os forradalom kitörésének még átlagos reggelén is már tankokat és vért vizionált és ez a különleges érzékenysége, látnoki képessége kihatott egész későbbi művészetére, melyben olyan városok falait festette ahol még sohasem járt s a múlt elpusztult romjainak labirintusából a nyomtatott áramkörök tekervényein át utazott a jövőbe. Ez a mű szintén e csodálatos képességének példája, megsejteni a jövőt, amikor az ember materiális oldala kilép a földről az ideák, mennyek korábbi birodalmába, mikor a nő arcú hold mellé először csak műhold kerül, majd annak halvány arcát már el is csúfítja az emberi lábnyom. A hold ezzel elveszti misztikumát és a holdas korszaka ezzel a képpel szimbolikusan is lezárul. A festménynek fekete a háttere, az űr feketéje, ami abban az időben az átlagember számára még nem lehetett egyértelmű, hiszen a kép leírásában Lili magyarázatként megemlíti, hogy – „ Ott már ilyen az ég színe”. Ezen a sötét alapon ikonos hatást keltve, aranyló sugárkoszorúban tündököl a föld és kísérője és erről a meleg, jól ismert földi világról emelkedve száll fel az emberi szellem az őt körülvevő univerzumba. A mű másik címe a Repülés géniusza, de a Bleriot emlékére megnevezés is ismeretes. Ország Lili e munkájában az űrkorszak hajnalán megálmodta, hogy minden emberi vágy a földről való felemelkedésre - Leonardótól Bleriot-n át – egyre messzibb, egyre ismeretlenebb távlatokba vezet. A képen az ember szelleme egy keresztet átölelve száll. Az emberi kíváncsiság, tudásszomj egyre távolabbra repíti, hiszen az univerzum rajtunk keresztül igyekszik megismerni önmagát. Ez az emberiség sorsa, keresztje. De a kereszt jelképezi azt is, hogy az ember minden ideáját, érzését, emlékét, megteremtett szépségét, emberi örökségét, melegségét keresztként kell, hogy magával vigye, őrizve azt, bármilyen messzire jut is el otthonától, az aranybarna földről az űr kietlen tereibe. Ma 60 évvel a festmény megalkotása után, megdöbbenve láthatjuk, hogy Ország Lili e kivételes, váteszi erejű, ritka korai szürreális művében boszorká - nyos énjét is elénk tárva, már akkor feltette a ma egyre aktuálisabb kérdést, hogy a technológiák uralta jövőnk felé haladva, vajon ki viszi át a szerelemet a túlsó partra.
A mű a klasszikus szürrealizmust az ikonos korszakkal összekötő kis számú un, „kozmikus” képek egy különleges darabja. Nem véletlen, hogy a biztos ízlésű Kolozsváry Ernő, Ország Lili barátja és egyik első gyűjtője kiválasztotta, s gyűjteményét évtizedekig gazdagította.
Kolozsváry Marianna