A lappangó kép megkerült
Molnos Péter Aba-Novák 2006-os monográfiájában még csak fekete-fehér archív fotón szerepeltette a most vizsgált festményt. A lappangó képek között publikált alkotás a közelmúltban került elő egy rangos szegedi kollekcióból. Szerencsére az ünnepelt festőzseni – a „barbár zseni” – professzionális módon dokumentálta egész életművét, így fontos alkotásairól fennmaradt archív felvétel a hagyatékban. Most már nem csak a kompozíciós szerkezetét látjuk az Asztalnál ülő falusiak cím alatt ismert temperaképnek, a nyitott padlású fogadóépület előtti hosszú asztal körül ülő vidám társaságot, hanem a blúzok és kendők felvillanó kékjeit, sárgáit és pirosait. Így most már teljes képet tudunk alkotni arról a festményről, ami 1942-ben – már halála után – ki volt állítva Aba-Novák nagy nemzetközi sikereinek színhelyén, a velencei biennálén.
Szolnoki „novella”
Az élénk gesztusokkal beszélgető társaság körül kiürült poharak, boros flaskák és szikvizes palackok. Háttérben egy festői galambdúc, léckerítésre húzott korsók és egy távoli templom tornya. Aba-Novák robusztus képteremtő fantáziája három helyszínhez kötődött az 1930-as években; a vándorcirkuszok univerzuma és az erdélyi Zsögöd mellett legihletőbb fő helyszíne Szolnok és környéke volt. Az Itáliából hazatérő festőt a falusi környezet utáni vágy vezette el az Alföldre. A nagyvárosi, római látványok után magával ragadta a „parasztnosztalgia” azon a helyszínen, Szolnokon, ahol ekkor más sok évtizedre visszamenően dolgoztak festőművészek, megörökítve a jellegzetes, magyaros táj pittoreszk hangulatát. 1932-től kezdve az alföldi népi hétköznapok – a maguk vaskos figuráival – állandó szereplői lesznek az Aba-Novák-i életműnek. Piaci sokadalom, lacikonyha, tiszai rév, parasztmulatságok. „Akármihez nyúlok, abból novella kerekedik” – mondta Aba-Novák, jelezve, hogy őt a nyüzsgő élet elevensége érdekelte. Közben fölényes technikai tudása, virtuóz elkenései, pár ecsetvonással érzékeltetett karakterei minden képén megjelennek. De az üres virtuozitás taszította. „Kizárólagos festőiséggel azért nem foglalkozom – magyarázta –, mert nemcsak szemem van, hanem ember is vagyok.”
Mozihíradó megfestve
Kállai Ernő pontos jellemzést adott Aba-Novák kiforrott festészetéről abban a nagyszabású tanulmányában, amely a Fränkel Galéria 1936-os kiállítási katalógusában jelent meg: „Nincs az a mozihiradó, amely fürgébben és változatosabban nyüzsögtetné a látnivalók eleven sokadalmát, mint Aba-Novák piktúrája. (…) Minden érdekes, ami csak van a nap alatt, ha Aba-Novák szemével nézzük. Még az is, ami, hacsak rajtunk állana talán közömbösen hagyna bennünket. De a festő látása a mi szemünket is fölnyitja, és most már mi is észrevesszük, hogy milyen szórakoztatóan, lebilincselően tarka színpad ez a világ. Színpad, amelyen egyik díszlet és jelenet a másikat éri, amelyen folyton történik valami, aminek érdemes nézője lenni. Minden csupa történés. Nemcsak az, ami mint emberi vagy állati mozdulat megy végbe, de az is, ami az ilyen elbeszélhető esetnek és a köréje való színtérnek festői nyilvánulása gyanánt ölt testet. Még az a mód is, ahogyan Aba-Novák képein az ecsetvonásokból színes foltok és a színes foltokból tárgyi formák alakulnak; ízről ízre történést érzékeltet. (…) Igaz persze, hogy ahol ennek a nyüzsgésnek egy-egy színes csattanója villódzik a szemünkbe, ott annak révén többnyire egy-egy tárgy is életjelt ád magáról. Így csillan meg egy-egy pohár vagy üveg, így integet felénk egy-egy házfal vagy kémény vagy kalap hirtelen elevensége. A színfoltok fürge játéka és a tárgyak nyüzsgő tolongása között sok az ilyen érintkező pont. A szem a látás tárgyi síkjáról minduntalan »átszállhat« a festői viszonylatok síkjára és fordítva. A képeknek ez az ide-odavillanó optikai kétrendűsége is folytonos kalandozásra, csapongásra készteti a szemet.”
Eltűnt miliő dokumentumai
Bár a most vizsgált mulatozós-lacikonyhás kompozíciók művészettörténeti gyökerei a darabos flamand parasztvigalmak nagy dokumentaristájához, Pieter Brueghelhez vezetnek vissza, Aba-Novák mégis sajátos ízt adott a zsánernek. Nemcsak virtuóz ecsetkezelésével modernizálta az előadásmódot, hanem a helyi, alföldi karakterek egyedi zamatát ragadta meg, a csak a magyar tájon előforduló momentumokat, a fröccshöz kikészített szódásszifont, a szájzugból kilógó tajtékpipát, a tonettszékre kihelyezett boros kancsót, az ágas-bogas galambdúcot, a hetykén szembehúzott kalapokat és az áll alatt gondosan megkötött fejkendőket. Aba-Novák osztrák kortársa, Alfons Walde a nagy kék-fehér mezők és az apró élénk színfoltok dekoratív kombinációjából festette meg az alpesi síparadicsomok képeslapokra kívánkozó ikonjait. Aba-Novák hasonló színekből építkezett (bár a kékek helyett inkább szürkékkel élt), de ő a magyar vidék sajátos – akkor még élő – karakterisztikumát festette meg. Bár Kállai mozihíradókhoz hasonlította képeit, a fennmaradt filmeknél sokkal jobban megismerhetjük festményeiből az alföldi hétköznapok paraszti miliőjét és egyéni zamatát.