"Expresszionizmus és kubofuturizmus, mozgás- és erőkultusz, a tiszta mértani szerkezetek kedvelése és a játékos dekorativitás ugyanúgy hozzátartozik nyelvezetéhez, mint ahogy az agitatív hang és a szatíra egyaránt megfér benne." /Gyetvai Ágnes: „Az Óriásgép” Magyar Nemzet, 1987. szeptember 17./
Gross-Bettelheim Jolánban az az érdekes – mondta 1993-ban Vörösváry Ákos, az Első Magyar Látványtár megalapítója –, hogy benne az európai kultúra a maga amerikai mutációjának feszül neki. Vörösváry nagyban hozzájárult Gross-Bettelheim művészetének hazai kanonizációjához, amikor 1972-ben a művésznő halála utána pénzt és energiát nem sajnálva összegyűjtötte a hagyatékot, és kutatásokat kezdett Gross-Bettelheim életével, munkásságával kapcsolatban – mindezt csupán azért, mert elementáris erőt érzett az addig Magyarországon szinte ismeretlen alkotóban. Vörösváry szorgalmasan paszpartuzta, keretezte, kiállította és kölcsönözte a hozzá került képeket, hogy így ismertesse meg a magyar szcénát a korabeli clevelandi történészek körében csak „legtisztább modernistaként” emlegetett Gross-Bettelheimmel.
Egy női print maker Amerika progresszív élvonalában
Gross Jolán jómódú nagypolgári család sarjaként látta meg a napvilágot Nyitrán és nagyon korán, egy Képzőművészeti Főiskolán töltött év után emigrált Bécsbe. Még pont időben, hiszen egy évvel később őt is sújtotta volna az érvénybe lépő numerus clausus. A Kunstgewerbeschule után Berlinbe ment, ahol tanára, Karl Hofer és a pezsgő, kozmopolita város inspirálta expresszionista kompozíciókat, köztük sok pasztellképet készített. A korszak művei a későbbiek tükrében is emblematikusak vaskos, fekete kontúrjaikkal, érzéki színfelületeikkel. Gross 1922-ben Párizst is megjárta, vele a kubizmus mezsgyéjét, de Berlin hatása volt számára az igazán mérvadó: a német expresszionizmus és verizmus (Kandinszkij, Georg Grosz és Otto Dix) hullámai haláláig nem hagytak alább művészetében. 1925-ben hosszú évtizedekre elhagyta Európát és újdonsült férje, Bettelheim Frigyes radiológus társaságában Clevelandbe költözött. Az ekkor még csak 25 éves fiatal művésznő a Cleveland School of Artban folytatta tanulmányait és ezzel egy olyan progresszív amerikai közegbe került, mely nem csak művészi ambíciót, hanem ideológiai nézeteit is támogatta.
Amerikában tanulta ki mélyrehatóbban a sokszorosító grafikai eljárásokat, melyek akkoriban élték fénykorukat a tengerentúlon. 1925 és 1956 közötti életművének jelentős hányadát tervként szolgáló szénrajzok, litográfiák és rézkarcok teszik ki, melyek fekete-fehér polémiája megfelelt Gross-Bettelheim akkori témaválasztásainak: a felhőkarcolók esztétikája, a vasszerkezetes ipari létesítmények hűvös romantikája, a hidak, magasvasutak tiszta konstrukciója nyűgözte le ekkoriban. Művei az amerikai precizionista iskola elit köreibe emelték, és mire 1937-ben New Yorkba tette át székelyét, Amerika-szerte közismertségnek örvendett. A művésznő tagja volt a Cleveland Print Makers érdekszervezetnek, mely a Print Market rendezvénysorozattal Amerika harminc nagyvárosába vitte el alkotásait. Így állíthatott ki többek között Chicagóban, New Yorkban, Ohioban, Philadelphiában, Seattle-ben és Washingtonban, megfordulva a New York-i Museum of Modern Art, a Whitney Museum és a Metropolitan Museum of Art termeiben. Utóbbi gyűjteményében jelenleg nyolc képe is megtalálható. Részt vett továbbá a Franklin D. Roosevelt New Deal mozgalmából kinövő WPA (Works Progress Administration) társaság FAP (Federal Art Project) kezdeményezésében, mely képzőművészeket, zenészeket, színészeket foglalkoztatott az 1929-es világválság utáni munkanélküliség felszámolása végett. Workshopokon szerepelt, és műveivel az American Institute of Graphic Arts rendezte Fifty Prints of the Year utazótárlatokon is találkozhatott a közönség.
Üdítő sokrétűség, feminin lágyság
A művészi nyomatok mellett Gross-Bettelheim szatirikus rajzai, az amerikai elit tagjairól készített art nouveau-s portréi, csodálatosan finom pasztellrajzai, illetve kommunista meggyőződésből életre hívott antifasiszta, antikapitalista agitatív plakátjai is ismertek, melyek tovább színesítik az oeuvre-t. A művésznő New Massesben és Daily Workerben lehozott újságcikkei, John Reed Club tagsága egy proletárművész öntudatos forradalmiságáról vallanak, amerikai pasztelljei viszont inkább az ellenkezőjéről. Visszafogottabbak, kissé érzelmesek, összességében a nőies jelleg mutatkozik meg rajtuk. Tompul bennük a határozott expresszionista látásmód és a kubizmus utórengése, ami egy puha, derűs geometriát eredményez – ezt látjuk a Színes üveggolyók a New York-i ablakban című alkotáson is. A bátor ablakkivágás nem idegen az akkori magyar festészettől sem: gondoljunk csak Csók István, Bernáth Aurél vagy Duray Tibor kompozícióira. Gross-Bettelheim rajzán feszesség párosul a finom, lírai előadásmóddal, és mindegyik kompozícióban van valami kis plusz: itt az üveggolyók színes foltszövete alkot frissítő kontrasztot a havas utcakép fehér mintázatával. Hegyi Lóránd szépen jellemzi Gross-Bettelheim pasztelljeit a művésznő 1987-es kecskeméti kiállításának katalógusában:
„Ezeken a lapokon egy-egy apró, jelentéktelen banális részlet olyan váratlanul súlyos érzelmi terhelést kap, ami egy »rejtett« poétikus tartalommal telíti a hűvös, tárgyilagos képet. Úgy tűnik, éppen azok a művek válhatnak ennek az összetett, szomorú, rezignált és mégis elkötelezett, együttérzést kifejező művészi magatartásnak teljes értékű hordozóivá, ahol Gross-Bettelheim feladja a gondolati sematizmusból következő erőltetett kompozíciós elképeléseit, s a művet átengedi e poétikus tartalom, e tárgyilagossággal leplezett »látens« érzelmesség hangulati kifejezésének.”
Pap Eszter