A szepesi vár Felső-Magyarország egykori ékköve még mai romos állapotában is Közép-Európa legnagyobb vára, de a magyar történelemben jelentősége messze túlmutat impozáns méretein. A Lőcsétől 15 km-re keletre fekvő vár, Szepesváralja település mellett magasodó mészkősziklákra épült. Az eredeti kelta erőd romjain már a 12. században királyi vár állt, de nagyszabású formáját a tatárjárást követő várépítkezési hullámban nyerte el. Ekkor vált a mindenkori szepesi ispán székhelyévé. A vár birtoklásáért folyamatos harcok dúltak a királypárti erők és a lázadó főurak között. Az Erzsébet királyné szolgálatába szegődött híres huszita zsoldosvezér Jan Jiskra Felvidék uraként fontos katonai bázissá fejlesztette. Igazi rangját a vár azonban a 15. században a Szapolyaiak idején nyerte el, amikor a szepesi ispán címet megkapták, és családi várukká, székhelyükké alakították. A későbbi idők számára szimbolikus magasságba pedig azáltal emelkedett, hogy itt született Szapolyai János a Habsburg-házi királyok előtti utolsó magyar király.
Miután 1528-ban a Habsburgok a várat megostromolták és elkobozták, a Thurzó-családnak adták, akik reneszánsz stílusban alakították át. 1636-ban férfiágon a Thurzó család kihalt, és a várat a Csákyak erőszakkal megszerezték, 1948-ig tulajdonukban is maradt. A 18. század elejére a környéken épített kényelmes kastélyaikba költöztek, a várban csak egy kis katonai helyőrség maradt, a lakatlan hely pedig romlásnak indult. Az 1780-as, villámcsapás okozta tűzvész után már az őrség is elhagyta, és a vár rommá vált. A 19. századra a festői várrom a magyar királyság egykori fényének és dicsőségének jelképévé vált, a Tátrához méltó nagyszabású emberi építmény, mely messze hirdeti ember és nemzet nagyságát a természet monumentalitásával fokozva.
„Az óriási várrom maga, szinte tengere a kővé vált történelmi emlékeknek.” (Divald Kornél: Felvidéki séták, 1925)
Ligeti Antal a most aukcióra kerülő festmény készülésének idejére, az 1870-es évekre egzisztenciálisan megállapodott: házasságot kötött, letelepedett Pesten, és megbízták a Nemzeti Múzeum képtárőri munkájával. Ugyanakkor nem hagyott fel teljesen az utazásokkal sem, bejárta a Bakonytól a Felvidéket, a Tisza felső folyását, eljutott Erdélybe, és ekkor jutott el Szepes megyébe is. De ezek az utak más jelleget öltöttek, céljuk már nem tanulmányút, hanem a szülőhaza szellemi és virtuális birtokbavétele. Általános tendencia ez a korban, mely mögött ott van a felvilágosodás eszméje a világ megismerésére és a reform kor eszméje a nemzeti öntudat felemelésére.
A magyar történelem iránti felfokozott érdeklődésnek köszönhetően műkedvelő és képzett tudósok serege gyűjtötte a régészeti leleteket, feliratokat, dokumentumokat, készítették a felméréseket. Hasonló igény fogalmazódott meg a festőművészek felé is a magyar történelem nevezetesebb színterei, különösen a várak ábrázolásai kapcsán. Ennek szellemében került sor a Magyar Tudományos Akadémia belső, képzőművészeti díszítésére. Ligeti Antal négy tájképre kapott megbízást, melyek a heti ülésterem falaira, a mai felolvasóterembe kerültek: 1865-67 között készült Hricsó és Szigliget Kubinyi Ferenc megbízásából, 1867-70 között Trencsén és Szepes látképe báró Sina Simon adományaként.
A szepesi vár látképének sikerét bizonyítja, hogy Ligeti négy év múlva nem kisebb megrendelő, mint a római katolikus egyház egyik prominens képviselője, Samassa József egri püspök kérésére megfestette alkonyati fényekre hangolt változatát egyéb, a vár környezetét is bemutató nagyméretű vásznakkal együtt, melyeken megörökítette a püspök nyaralóját és a szepeshelyi templomot. Ezt követően öt évvel festette Ligeti jelen képünk, mely az akadémiabeli kompozíció töretlen népszerűségét mutatja. Alapvető változtatások nélkül alkalmazta újra a kompozíciót, viszont tompított annak rajzos jellegén: elhagyta az előtérből kanyargó, vízvájta út partfalának fűrészélű szikláit, és lágyabb fényviszonyokra cserélte a korábbi, déli órákra jellemzően erős megvilágítást. Az áttetszően tiszta légrétegeken át felsejlenek a távoli hegyláncok is. Hasonló módszert alkalmazott, mint az egri püspök változatán, de míg ott a naplemente bordó, lila fényeibe burkolózik, most reggeli pasztellszínekben dereng a táj. Művészünket mintha a táj hangulatát, karakterét megváltoztató atmoszferikus jelenségek és fényhatások is foglalkoztatnák ebben a sorozatban, ami az időben nem is távoli impresszionistáknak is egyik alapvető élménye volt.
A kompozíció középpontjában fenségesen emelkedik dombok hullámzó gyűrűjében a várrom markáns sziluettje, szinte nem is romként, hanem egykori ereje teljében. Mögötte felködlenek a Király hegy és a Magas Tátra hófödte bércei. A nézőpont ezúttal a Branyiszkói hegylánc irányából megválasztott. Két oldalt erdőszéli, ritkuló fák csoportjai szegélyezik az előtérből kanyargó földutat, mely el-eltűnik, majd messzebb előbújik, rajta vándorcsalád halad. Ezek a staffázsfigurák mindegyik változaton különböznek, megválasztásuk messze nem önkényes, az adott napszaknak megfelelő, így a délin pásztor pihen a nyájával, az alkonyatin pedig egy róka indul portyázni.
Az akadémikus tájképfestészet tradicionális elveinek megfelelően Ligeti módszeresen építette föl a kész festményt helyszínen készült részletrajzok, akvarellek, színvázlatok, kompozíciós vázlatok, majd színezett tusrajzok, kisebb méretű olajvázlatok apparátusával. Mindezt megelőzte azonban magának a motívumnak a kiválasztása és felkeresése a vándorló festő régi toposzának megfelelően. Az egész láncolat így nem pusztán technikai jellegű, hanem ismeretelméleti aspektust is hordoz, a táj rétegenként való megismerésével jár, közeli és távoli nézőpontok, összbenyomás és részletmegfigyelések váltogatásával.
Ligeti rendelkezett annyi invencióval, hogy képes volt ezt átültetni a kész műbe, mely így „festői utazássá” válik a néző számára. Útinapló, melyben az ember helyét keresi a teremtett világban. A főmotívumot körbevevő, végtelenbe nyúló nagy természeti keret a múltra emlékezésre, a folyamatos, lezáratlan idő élményének megéléséhez kínál teret. Az itáliai, görög, albán tájak Egyiptom, Palesztina bejárása és megfestése után a letelepedett művész figyelme a hazai táj és a magyar történelem helyszínei felé fordult, mégpedig azzal az alázattal, mellyel a Szentföldet vagy a Teremtés idejére emlékeztető libanoni cédrusokat szemlélte, és mindegyik tájképén tetten érhető az isteni jelenlét akár a történelmi események, akár a természeti képződmények és jelenségek formájában.
Várábrázolásainak varázsához ezen kívül hozzájárul a panoráma-kompozíció mesteri alkalmazása, a mozgalmas előtér és a nagy távlat kontrasztja, a pontos rajz, az aprólékosan kidolgozott részletek a finom tónusátmenetekkel ütköztetve, a táj változatos ritmusa. Hozzátehetjük még a romkultusz romantikáját is, ahogy a maradandóság és mulandóság mementóiként ábrázolt hegy és rom párhuzamba kerül. A klasszicizmus és romantika határmezsgyéjén egyensúlyozó Ligeti Antal várlátképei így egyszerre árkádiai nyugalmúak és heroikusan fenségesek.
Marosvölgyi Gábor