Irodalom
Körner Éva: Korniss Dezső. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1971.
Hegyi Lóránd: Korniss Dezső. Képzőművészeti, Budapest, 1982.
Mándy Stefánia: Vajda Lajos. Corvina, Budapest, 1983.
Korniss Dezső 1908–1984. Szerk.: Kolozsváry Marianna, PMMI, Szentendre, 2008.
Csak tiszta forrásból. Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső (1908–1984) művészetében. Szerk.: Kolozsváry Marianna, Magyar Nemzeti Galéria, 2018.
A három ékszerszerű képremeket 1948-ban készítette Korniss Dezső, második szentendrei korszakának jellegzetes konstruktív-szürrealista stílusában. Talált motívumok a szerb kisváros romantikus építészeti emlékei közül – zár, ház és kapu –, átírva a férfi és női lét kozmikus szimbolikájára. A szentendrei program és a kornissi életbölcselet hármas lenyomata, villanó pirosakkal és ikonszerű fatáblákkal.
Bartók nyomában
Korniss az erdélyi Besztercén született („görög katolikus székely” – jellemezte barátja, Vajda Lajos), de Budapesten nőtt fel. Fiatalon Podolini-Volkmann Artúr szabadiskolájába járt, majd a Gyermekvédő Liga jóvoltából Hollandiába került, ahol középiskolásként megismerkedhetett a De Stilj csoport hűvösen geometrizáló, konstruktivista esztétikai világával. 1925-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol progresszív diáktársaival – köztük Vajda Lajossal és Kepes Györggyel – a Bauhaust és a modern művészetet tanulmányozta. Avantgárd festményeik és kollázsaik felfogása miatt a „progresszív fiatalokat” eltávolították a főiskoláról 1928-ban. Fiatal művészként Korniss kereste a kapcsolatot a modern szellemiségű művészkörökkel (KUT, Munka), kiállított a Tamás Galéria „Új progresszív művészek” című tárlatán, majd Párizsban és Hollandiában próbálta megalkotni a korabeli művészet testhezálló stratégiáját.
„1931-ben, amikor visszatértem Párizsból, bevettem magamat a Néprajzi Múzeumba, és úgy képzeltem, hogy innen elindulva sikerül majd kialakítanom a magyar gyökerű modern festészetet, ahogyan Bartók tette a zenében” – emlékezett vissza a budapesti hazatérés időszakára. Szentendrében – majd a szemközti Szigetmonostorban – rátalált arra a helyre, ahol eredeti népi, archaikus vizuális motívumokat lehetett gyűjteni. Szeme előtt Fülep Lajos és Babits Mihály koncepciója lebegett a nemzetköziségbe ágyazott hazai művészetről. Az őt követő művészbaráttal, Vajda Lajossal együtt fogalmazták meg a népi hagyományt a modernséggel összekötő, legendássá vált „szentendrei programot”. A második világháború évei alatt Korniss Budapesten nyomorgott, majd katonaként eljutott Kijevbe, ahol az ikonfestészetet tanulmányozta. Képei tragikus módon elvesztek az ostrom idején. A háború után csatlakozott az 1945-ben alapított Európai Iskolához, amely a modern nyugati művészetet – mindenekelőtt a szürrealizmust és az absztrakciót – tűzte zászlajára. Megjelentek monotípiái, kiállításokon szerepelt és tanári állást kapott az Iparművészeti Főiskolán. A koalíciós időszak optimizmusának véget vetett az 1948-as politikai fordulat: az Európai Iskola ellehetetlenült, Kornisst pedig elbocsátották tanári állásából. Innentől évtizedeket töltött teljesen marginalizálva, szentendrei műtermébe zárkózva. Itt keresték fel a modern esztétikát és a rendíthetetlen etikai tartást csodáló Iparterv-nemzedék fiataljai és a tiltott gyümölcsök után áhítozó műgyűjtők.
Szentendrei program
A szentendrei programhoz a legjobb forrás Vajda 1936. augusztus 11-én kelt levele: „Korniss most itt van, s mindennap együtt vagyunk. Oly furcsa az, hogy ha beszélgetni kezdünk, szinte egymás szájából szedjük ki a mondanivalónkat, annyira egyek vagyunk a minket érdeklő dolgokat illetőleg, ugyanaz a témakörünk, egyforma dolgokat szeretünk […]. Hiszek abban, hogyha mi ki tudunk jönni egy jól megszervezett kiállítással, ennek feltétlen alakító és döntő jelentőségűnek kell lennie, és az is lesz. Bármilyen nyomorúságos körülmények között is élünk, meg fogjuk valósítani szellemi programunkat, még hogyha belepusztulunk is (ami könnyen lehetséges).” Így is történt, Vajdát a munkaszolgálat és a tuberkulózis magával ragadta 1941-ben, de a pár évvel korábban megfogalmazott „szentendrei program” nem vesztett érvényességéből: „Abból indulunk ki, hogy tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csakis a magyar népművészet lehet, a többi, ami ezen kívül áll, az legnagyobbrészt értéktelen szemétlerakat (a szemétben itt-ott néha azért gyöngyöt is lehet találni), mely teljesen hasznavehetetlen, tehát eldobandó (vagy sötét helyen tartandó). Ugyanazt akarjuk körülbelül, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak, azt hiszem, hogy a piktúra területén ilyen törekvések még eddig nem voltak, ha sikerül célt érnünk, akkor mi leszünk az elsők ezen a területen.”
Korniss és Vajda a 30-as évek derekán az ódon szerb Szentendre és a szomszédos Szigetmonostor utcáit rótták, és vázlatfüzeteikbe gyűjtötték a motívumokat: homlokzatokat, ablakpárkányokat, kerítéseket. Bár Korniss tudatosabban kereste a témákat, korai művei szinte mind megsemmisültek a világháború alatt, így főleg Vajda műveiből ismerjük a jelképpé emelt, talált témákat. Mikor Nudelman László műgyűjtő egy Vajdától átemelt motívumra kérdezett rá, az öreg Korniss – Kolozsváry Marianna írta meg a történetet – „a maga jellegzetes székely észjárásával tömören csak ennyit felelt: »Lehet, hogy ő rajzolta, de én csináltam belőle képet.« És ebben nagyon igaza volt.”
Kapu, kulcs, ház
A közös motívumok eredetét Vajda monográfusa, Mándy Stefánia térképezte fel, aki a rajzok mellé fotókat is társított 1983-as könyvében, például a Hunyadi utcai barokk kapuzatot, masszív kerékvetős kőkeretével, kárómintás „szemeivel”. Ez látható az 1936-os Kapu tányéros csendélettel című Vajda-rajzon, de ezt dolgozta fel Korniss 1945 után több kis táblaképén is, például a Rab Ráby (a) kapuban című kompozíción. Az épületet Ráby Mátyás házaként ismeri a helytörténet. A barokk gazdaházban lakott egykor a jozefinista kamarai írnok, Ráby Mátyás, akiről Jókai Mór Rab Ráby című regényének főhősét mintázta. Korniss játékos fantáziája az egykori tulajdonos arcát látta bele a kapuzatba: a kőívből 18. századi parókát kanyarított, a kárómintás szemekhez pedig jelzésértékű kackiás bajszot és szájat illesztett. (A fejjé transzponált Ráby-kapu motívuma más szürrealista kompozícióin is feltűnik, például az 1949-es Szentendrei kapun vagy az 1950-es Szerb temetőn.)
Mándy Vajda-monográfiájában egy rozsdás zárcímer fotóját is reprodukálta, amelyhez hasonlókat Korniss és Vajda „népművészeti gyűjtőútja” során felfedezhetett, majd beleépíthette azokat művészeti univerzumába. Korniss Kulcslyuk című művén egy ilyen régi zár metamorfózisát láthatjuk: a kulcslyuk – a „szerelem kulcslyuka” – körül az íves formák női sziluettet rajzolnak ki. Abroncsos szoknya, telt asszonyi formák, a fekete mellett kék, piros és sárga alapszínekkel előadva.
A Nő, a Hold és az Öregisten a két másik táblakép motívumait kombinálja. Főszereplője egy Miró-féle női figura, szellemesen cikázó vékony fekete vonalakból felépítve. Hosszú haj sziluettjével jelzett fej, melleket és kezeket egyszerre szimbolizáló cikk-cakk rajzolat, szívformára hasasodó szoknyalábak, piros cikkellyel hangsúlyozva. A figurához a nőiség archaikus alapjelképe, a hold kötődik, vékony sárga sarló formájában. Felette egy gyerekrajzok madarait idéző lény, a cím meghatározása szerint az „Öregisten”, vagyis az Atya, népies-régies zamatú elnevezéssel. A szürreális rajzolat „feje” egy íves-ablakos forma, a szentendrei városháza félköríves oromfala, amelyet Korniss olyan festményein tett halhatatlanná, mint a Szentendre. Sárkányos (1945).
Faerezet és piros szín
Korniss felületkezelése egészen újszerű volt a második világháború utáni időszakban. A különféle „festői” ecsetkezelési hagyományok között hasonlót sem találunk. Ahogy monográfusa, Hegyi Lóránd írta, máshol „nyomát sem találjuk ennek a »festőietlen« festőiségnek, ennek a homogén színsíkra helyezett, homogén színfelülettel és borotvaéles, kimetszett szélekkel precízen és egyértelműen meghatározott formák végletesen feszített ritmusú viszonyrendjén alapuló komponálásmódnak. Korniss művészi merészsége ebben is megmutatkozik: képei éppoly kevéssé hasonulnak a XX. századi magyar festészet konvencionális, mint »modern« kép-fogalmához. Formái nem lágyan elomlók, sem pedig szenvedélyes faktúraalakítással képzettek.” Kornissnak az 1940-es évek második felében festett homogén képmezőit a 60-as években pályára lépő fiatal generáció csodálkozva vetette össze a minimalista amerikai festészet korabeli tendenciáival, a „hard edge” letisztult formáival. Ahogy az absztrakt szobrász, Csiky Tibor megfogalmazta nemzedéke tapasztalatát: „Volt idő, amikor rajta kívül nem akadt festő Magyarországon, aki egy egységes piros felületet fel tudott hordani a vászonra. Korniss úgy tudott felrakni színt, ahogy később Bak Imre, Nádler, Hencze. Ahogy vágytunk rá.”
Korniss tökéletesen ismerte az olajfestés műhelyfogásait. Keserü Ilona visszaemlékező gondolatai között olvashatjuk, hogy azt is tudta, hány réteg kell a tökéletes homogén színfolthoz (három), vagy hogy hány év után lehet lelakkozni a megszáradt felületet (kettő). A most vizsgált képhármast összeköti egy technikai különlegesség is: a fafelület. A tökéletesen előkészített táblákra dolgozó Korniss belekomponálta a festményekbe a falapok erezetét. A nőalakok mögött lazúros hátteret teremt, Rab Ráby bajszos arca mögött pedig a kapu eredeti nyersanyagát idézi meg. A faerezet mellett a hangsúlyos piros színfoltok kötik össze a triót. Szintén Keserütől tudjuk, hogy Korniss hiába szenvedett rengeteget az oroszországi fogság idején, „a legfontosabb, ami vele akkor történt, mégis az volt, hogy Kijevben ikonokat látott, és megértette a piros szín jelentőségét a festészetben”. Nemcsak megértette a pirosak jelentőségét, tehetjük hozzá, hanem ezeket a tanult mesterfogásokat tökéletesen tudta alkalmazni is az ikonokhoz hasonlóan fatáblára festett művein.
Dr. Knoll műgyűjteménye
A festménytrió ékkőszerű hármasként emelte dr. Knoll József 60-as évektől gyarapodó műgyűjteményének fényét, Kondor, Bálint, Czóbel és Vajda műveinek társaságában. Knoll gyerekként túlélte Auschwitzot, megtapasztalta a „társadalmi szörnylét megteremtését”. Majd európai hírű magyar kutatóorvossá vált mint farmakológus, intézetvezető, egyetemi tanár és az MTA rendes tagja. Számos gyógyszer felfedezése fűződik a nevéhez, köztük a deprenil, amivel a Parkinson-kórt és a depressziót is kezelik. A kutatás mellett a zene, az irodalom, a filozófia és a képzőművészet is érdekelte. A járatlan utakat kereste, a művészetben és a szakmájában egyaránt. Mert vásárolni, megfizetni a minőséget, mert bízott ízlésében és intuícióiban, hiszen pontosan értette az emberi agy működését vagy akár a férfiak és nők közötti dinamikát, amit – a gyűjteményében őrzött képhármas alapján – a bölcs Korniss is jól ismert.
Rieder Gábor