Perlrott Csaba Vilmos Szabadban című festménye mind méretében, mind művészi értékét tekintve a ma ismert életmű talán legjelentősebb darabja. Olyan összefoglaló jellegű, múzeumi rangú alkotás, amelyhez hasonló kvalitású festmény csupán elvétve található köz- és magángyűjteményeinkben.
A művészet fővárosában
Az új utakra lépő magyar festők szinte kötelező menetrendjét követve Perlrott Csaba Vilmos 1906-ban jutott ki először Párizsba. Korábban Koszta József mellett képezte magát, majd Nagybányára utazott, ahol Iványi Grünwald látta el tanácsokkal. „Párizs forrongó művészete sorsdöntő hatással volt fejlődésemre” – írta önéletrajzi visszaemlékezésében, s ezt az inspirációt a vele együtt dolgozó Bornemissza Géza a következő szavakkal foglalta össze: „Cézanne, Ingres, Manet, Gauguin, Van Gogh, Henri Matisse, Picasso. Barque és mások. A Cluny-múzeum gótikus faragványai, a Louvre Giorgionéja, Leonardoja, a Guimet, Trocadero stb. képei, szobrai és nem kevésbé a kortársak munkája.” Szintén a visszaemlékezésből tudjuk, hogy már 1906 őszén meghívást kapott a híres műgyűjtőhöz, Leo Steinhez, ahol végre személyesen is megismerkedhetett a korszak legmodernebb törekvéseinek képviselőivel. Matisse, Picasso, Derain és Braque nem csupán műveikkel, de egyéniségükkel, művészi elveikkel is befolyásolták. Közülük Matisse gyakorolta rá a legfontosabb hatást, hiszen 1908-ban egyik alapítója lett a festő magániskolájának, sőt a mester „kedvenc” tanítványaként gyakran megfordulhatott annak műtermében is.
Aktok a természetben és múzeumban
Perlrott most felbukkant képének főszereplői, a tájba helyezett aktok a századfordulót követő első évtized legmodernebb festői irányzatainak egyik jellegzetes sajátságára hívják fel a figyelmet. Az új kifejezési formákat kereső művészek a közvetlen elődök elleni lázadás képi eszközeként fordultak a természeti környezetben feltűnő meztelen emberi testhez. E képtípust ugyanis az impresszionisták szinte száműzték témáik sorából: úgy tartották, hogy a festő célja ne legyen több a mindennapi valóság puszta ábrázolásánál, ne akarjon tudatosan konstruált helyzeteket, különleges pillanatokat, ideákkal terhes kompozíciókat ábrázolni. Ám az új utakra lépő fiatalokat mindez már nem elégítette ki. A modern művészet ismét túl akart mutatni a látszat illékony függönyén, s ehhez – érthető módon – leginkább az akt ábrázolása kínálkozott tökéletes eszközül. Nem véletlen, hogy a modern festészet megszületését is két, 1907-ben elkészült aktos kompozícióval szokták jelölni: Matisse Kék akt és Picasso Avignoni kisasszonyok című műve az impresszionizmust követő, a közvetlen múlttal radikálisan szakító művészet kiindulópontjának tekinthető.
Visszaemlékezéseiből és a kortársak híradásaiból jól tudjuk, hogy Perlrott számára milyen fontos volt a régmúlt, elsősorban a reneszánsz alkotásainak beható tanulmányozása. Matisse inspirációjára gyakran festett klasszikus szoborminták után, s az ő életművében is találunk számos „interpretált kópiát”, vagyis múzeumi remekművek modern festői eszközökkel átértelmezett másolatát. Egy csupán vázlatban megmaradt, néhány esztendővel ezelőtt felbukkant kompozíció jól mutatja, miként használta fel Perlrott az aktfestés évszázadok alatt kikristályosodó tanulságait. A kép Tiziano Bacchanália című, a madridi Pradóban található művének átértelmezése, amelyet a magyar festő nyilván 1911-es spanyol útján ismert meg. A hasonló tanulmányok, a számos, kisebb méretű aktkompozíció azonban mind arra szolgált, hogy elkészüljön a nagy összefoglalás, egy múzeumi rangú szintézis, amely a század első évtizedében kapott impulzusokat egyéni módon fogalmazza egésszé.
Modern Árkádia
A közelmúltban felbukkant, vázlatok sorával kiérlelt művével Perlrott egy jól körvonalazható műtörténeti tradícióba illeszkedett, amely fél évezred távolából a legfrissebb kortárs törekvésekig ívelt. A tájban zenélő, fürdő vagy pihenő aktok kompozíciója a reneszánsz művészet néhány klasszikus alkotását, például Giorgionénak a Louvre-ban látható, Perlrott által is számtalanszor megcsodált Koncert a szabadban című képét s rajta keresztül annak antik előzményeit is felidézi: római szarkofágok meztelen bacchánsnőit, vagy akár Ovidius és Vergilius irodalmi hagyatékát, az aranykor mítoszát, az árkádiai költészet emlékeit. Az aktok beállítását, érezhető tudatossággal komponált testtartásukat látva nem véletlenül asszociálunk a klasszikus szobrászat formavilágára vagy a reneszánsz festészet jól ismert remekműveire. Perlrott beállítási alaptípusokat emelt kompozíciójába, amelyek sokkal inkább az erők harmonikus egyensúlyát, az ideális formakombináció örök eszményét hirdetik. Ugyanazt az utat követte, mint Cézanne a Nagy fürdőzőkkel. Nem a múló idő tovafutó pillanatait próbálta impresszionista elődeihez hasonlóan megragadni, inkább az állandót kutatta, a formák, színek és irányok absztrakt törvényeit keresve törekedett a kép eszményi kompozícióját megalkotni. Ennek következménye a gazdag és rafinált, de viszonylag szűk regiszteren mozgó színvilág is. A zöldek páratlanul sokszínű, ezernyi tónusátmenettel tagolt együttese puhán vibrálva öleli körül a testekből konstruált ritmikus foltrendszert, amelynek egyes elemei között a rózsaszínű sávként feltűnő utak szervezőereje teremt kapcsolatot, miközben a kék reflexekkel színezett fehér lepedő a kompozíció gravitációs centrumaként szolgál. A központi motívumként feltűnő fa felhőszerű lombja nemcsak a képi elemeket összefogó „kupola”, de hangsúlyos archetipikus elemként az együvé tartozás szimbóluma is: Derkovits Gyula Nagy fa alatt című művének nem is oly távoli előzménye.
Perlrott a tízes évek elején készült, Szabadban című festményén addigi művészi eredményeit foglalta össze egy méretében is monumentális, kulcsjelentőségű alkotásban. Ember és természet összhangja, a gondtalan létezés harmóniája és totalitása jelenik meg a képen, amely nem csupán az egész életmű egyik csúcspontja, de egyben az új utakra lépő magyar festészet egyik monumentális remekműve is.
Molnos Péter