„féktelen szabadságot hirdet”
Az örökösen új utakat kereső, a legfrissebb művészeti irányzatok születését mindig kiváncsian figyelő Vaszary a húszas évek közepén elérkezettnek látta az időt egy meghökkentő, de nem előzmények nélküli váltásra. Kortársai közül a fiatal műkritikus, Genthon István a kolorit hirtelen felszabadulásában látta e látványos átalakulás legfontosabb karakterjegyét: „Harsogó színeivel pogány életörömöt, győzedelmes hedonizmust és féktelen szabadságot hirdet” - írta 1924-es cikkében, s ez a megállapítás szinte állandó jelzőként vonult végig később az életmű érett korszakát magasztaló publicisztikák során. Vaszary stílusának megváltozása, képeinek kivilágosodása 1925-ös párizsi útja után még nyilvánvalóbbá vált. A sokéves távollét után valóra vált utazás, a művészet fővárosának pezsgő kulturális élete – későbbi visszaemlékezése szerint – a reveláció erejével hatott rá. „Ha valaki magához és mondanivalójához erőt érez – itt megértésre talál. Minden szabad, ami művészi.” – írta 1925-ben publikált útijegyzeteiben, s megállapításának igazát éppen az elkövetkező esztendőkben született festmények bizonyítják. Megragadták az École de Paris vezető művészeinek munkái: Matisse, Dufy és Van Dongen festményeinek öntörvényű artisztikuma, az előadás eleganciája és felszabadultsága letagadhatatlan nyomot hagyott képein. Palettája kivilágosodott, a hajdani pasztózus festékkezelést egyre vékonyabban vászonra tett festői felület váltotta fel. A fekete helyett a fehér alapozás és a látszólagos hanyagsággal, az ecset laza suhintásaival odavetett, szinte modellálatlan foltok felragyogó színkavalkádja adta meg új stílusának hamar népszerűvé váló karakterét.
„Ez itt a festő bazárja, Mekkája és Szent Gangesze”
A forma átalakulásával párhuzamosan a képek témájában is változás tapasztalható: a húszas évek közepétől Vaszary egyre gyakrabban dolgozta fel a tengerpartok, fürdőzőktől nyüzsgő strandok színpompás forgatagát, s ez a környezet néhány éven belül teljesen magával ragadja. Már 1926 nyarán, mikor a velencei biennáléra látogatva beszámolót küldött az Ujság című napilapnak, írásának záró passzusából kiérezzük alig csillapítható vonzalmát ehhez a hamar népszerűvé váló témavilághoz:
„Üde, friss szellő árad a tenger acélos tömegéről. A plage-on, mint exotikus madarak, élénk színű ruhákban hölgyek sétálnak, gyermekek nyüzsögnek: úrlovasok, labdázók, az elmaradhatatlan cukrászok fehér esernyős kocsikkal; a horizonton narancsszínű vitorlák, halászbárkák – mindenütt szín, fény, mozgás, élet: a Lido berámázhatatlan, pompás képei. - Már ezeket szeretem; - a festmények, szobrok lassan elpihennek...”
Két évvel később, egy észak-itáliai utazás alkalmával, Riminiben szerzett élményeit foglalta össze a Pesti Napló hasábjain. Szavai strand témájú képeinek, így a most bemutatott festménynek is szinte tökéletes leírását adják: „Az égő fövenyen óriási tömeg nyüzsög, mely nem tudni, honnan verődött össze. (…) Első pillanatra egy szemkápráztató, színdús, hangyaboly módra nyüzsgő kisázsiai országos vásárra gondoltam, amely szakadatlanul tart reggeltől estig, és mindennap megismétlődik. Mintha a hatalmas, régi, cézári Róma összes kolóniái, keleti és afrikai tartományai adtak volna itt egymásnak randevút vakmerő szín- és formagazdagságban. Kisázsia, Egyiptom ízlése, fellángolása és újraébredése, vagy folytonossága, a gladiátorok szép testisége, méltóságteljes színpadi megjelenés, csudálatos orientális és déli hajviselettel. Lila, citromsárga, cinóber, terrakotta, sáfrányszínű pizsamák – a hölgyek fején átkötött bíbor, sötétkék vagy narancsszínű szalagokkal; atlétaférfiak bronz, kékeslila és feketebarna lesüléssel, apró gyűrűs, kondor szaracénhajak vagy lobogó, fekete núbiai sörények, magasan hátrafésülve, mintha most szálltak volna le egy olimpiai versenykocsiról. (...)
És ez az örökké mozgó, lármás, önmagát élő és megsokszorozó tömeg színes kabinok és még színesebb ernyők és vitorlaszerűen kifeszített tendellák közt zajlik; itt futkos, lármáz, alszik és úszik reggeltől – késő estig. Az elmaradhatatlan alkalmi árusok, Verdi és Leoncavallo torzított áriáit ordítozva, percenként harsogva robognak át a tömegen, conettit, craflit, mandolát, stella gelatót, szőrmét, gyöngyöket, égetett cukrot és újságot – il Resto del Carlinót kínálva. Talán valamikor napnyugtakor Alexandria fárosza körül, vagy egy nérói cirkusz tájékán lehetett ilyen mozgalmas, színgazdag életet látni. Ez itt a festő bazárja, Mekkája és Szent Gangesze. Összeolvadnak a nagy alkotó természettel – mert mindenki teszi, érzi és tudja, hogy nem külön a sós tengeri fürdő, nem külön a hullámverés, a forró föveny, a perzselő napsugár és felszabadító meztelenség az élet – hanem mind együtt véve az igazi egyesülés az őserőkkel. (...)
A nap lángol és a tenger ontja a hűs szelet. Itt ülök és festek, – mögöttem és körülöttem az elmaradhatatlan érdeklődők, akik ha megszólalnak, mindig csak azt hajtogatják: bell’ colori. A nap fiai, a szín szerelmesei.”
Vaszary tengerparti nyaralásai ezekben az esztendőkben motívumgyűjtő utazásokká lényegültek át: 1926-ban Assisi, Firenze, Perugia és Velence, a következő két nyáron pedig az olasz riviera felkapott üdülőhelyei, Portorose, Pirano, Rimini és Trieszt napos strandjai és nyüzsgő utcái tűnnek fel festményein. Az Isztria észak-nyugati csücskén fekvő fürdőváros, Portorose, a ma Szlovéniához tartozó Portorož Vaszary egyik kedvenc nyaralóhelye volt, zsúfolt tengerpartját több képen is megörökítette.
Siker-kép
A most bemutatott, Strandon című festmény kiemelkedő jelentőségét bizonyítja, hogy a vakrámáján látható hivatalos pecsét tanúsága szerint az 1929-es barcelonai világkiállításon Vaszary művészetét reprezentálta. A május 20-ától a következő esztendő elejéig tartó, mintegy húsz európai országot valamint Japán és Amerika privát kiállítóit felvonultató nemzetközi esemény jelentős sikert hozott Magyarországnak: az Expo képzőművészeti szekciójában kiosztott elismerések számát tekintve Magyarország az éremtáblázat második helyére került. Vaszary három festménnyel szerepelt a rangos nemzetközi bemutatón, melyek közül a „Playa de Portorose” című kompozíció több mint nyolc évtizednyi lappangás után a közelmúltban bukkant fel újra.
A mű korabeli sikerére jellemző, hogy Vaszary – legkapósabb műveihez hasonlóan – ezt a kompozíciót is megismételte néhány kisebb változtatással. Így a most bemutatott, a barcelonai világkiállításon debütált mű párdarabja az 1928-as velencei biennálén szerepelt. A festmény jelenleg lappang, azonban reprodukciója a kiállítás katalógusában szerencsére fennmaradt.
Molnos Péter