Mészöly Géza, a legszebben festő 19. századi magyar művész elsősorban apró méretű, intim hangulatú, ékszerként ragyogó tájképeiről ismert. Bécsi és müncheni tanulmányai során kiválóan megtanulta mestersége minden fogását: Genthon István szerint „azon kevés művészeink egyike, kiknek kisujjában voltak a technikai előismeretek.” Lelkiismeretes munkamódszere, aprólékos felületalakítása, koloritjának leheletfinom árnyalatai és formáinak precíz rajza együtt járt azzal, hogy csak ritkán vállalkozott reprezentatív léptékű művek megfestésére. Mégis akad néhány, elsősorban konkrét, főúri megrendelésre vagy fontos kiállításra festett kép az életműben, melyeken Mészöly stílusának legfontosabb erényei a nagyobb méretek mellett is akadálytalanul érvényesülhettek. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött, monumentális balatoni tájak mellett az életmű ezen fejezetét reprezentálja a most bemutatott alkotás, melynek felbukkanása egy több évtizedes, rendkívül izgalmas kérdésre is végleges választ ad.
E probléma szorosan összefügg a művész Rőzseszedők című képével, mely 1952-ben került közönség elé a Fővárosi Képtár Mészöly-kiállításán, s annak katalógusában a 73-as sorszámot kapta. A ligetes erdőszélen húzódó utat két apró staffázsfigurával ábrázoló festmény magántulajdonból érkezett a tárlatra, s reprodukcióját mind a katalógus, mind pedig az egy esztendővel később megjelent monográfia is közölte. A kötet szerzője, Rajnai Miklós 1883 körülre datálta a lenyűgöző finomsággal megfestett kompozíciót, melynek szokatlan elrendezése, elsősorban a kompozíció jobb alsó részén feltűnő út csonka motívuma elsőként Fränkel Józsefnek és Sinkó Katalinnak szúrt szemet, mikor a mű évekkel később bekerült a BÁV egyik árverésének anyagába. A halvány sejtelem, hogy a kép története rejteget valami furcsaságot, akkor nőtt komoly gyanúvá, mikor Fränkel egy másik, a Nemzeti Galéria fényképes nyilvántartásában szereplő alkotás reprodukcióját a Rőzseszedők fotója mellé helyezte. Rögtön láthatóvá vált ugyanis, hogy a két kép egyetlen festménnyé áll össze, melyet egykor – talán egy feloldhatatlan örökösödési vita nehezen megbocsájtható feloldásaként – tulajdonosai kettévágtak. A felfedezésről a legendás műkereskedőből BÁV-becsűssé avanzsáló Fränkel 1984-es, publikálatlan interjújából értesülünk, sőt az esetre – csupán az általánosságok szintjén, a konkrétumokat diszkréten elhallgatva – a Magyar Nemzet egyik 1984-es cikkében is utalást találunk.
Ma már elmondhatjuk, hogy Fränkel József gyanúja minden kétséget kizáróan igazolódott: előkerült két olyan illusztráció is, melyek még komplett, a beavatkozás előtti állapotban ábrázolják a művet. Az Ernst Múzeum 11. és 53. aukcióin, 1920-ban illetve 1936-ban egyaránt szerepelt az akkor Sétalovaglás címen kínált alkotás, s a mű reprodukciója mindkét katalógusban megtalálható.
Az így, egyelőre még csupán gondolatban és a számítógép segítségével egyesített festmény hiánytalan látványa esélyt kínál a keletkezési történet és a téma tisztázására is. A mű minden bizonnyal Zichy Jenő vagy testvére, Ödön megrendelésére készült, akik ebben az időben a művész legfőbb támaszai, nem csupán mecénásai, de barátai is voltak. A kiváló műveltségű főurak a festő 1877-es hazatérése után szívélyes vendéglátóként és gáláns vásárlóként egyaránt oroszlánszerepet játszottak Mészöly karrierjében. A család birtokai, a dunántúli Surd és Szent-Iván környéke ekkor született képeinek leggyakoribb témájává vált. 1882-ig többször is meghívták őt, sőt Zichy Ödön surdi kastélyában tágas műtermet rendezett be a számára. „Nagyon jó kezekben vagyok, – írta ekkoriban elégedetten egy levelében – igazán jól érzem magam, festek sokat, meg vadászunk, este pedig bejön a virágos szobámba Ödön s együtt elbeszélgetünk.”
Feltehetően itt, vagy Zichy Jenő surdi birtokán készült a két lovas alakot ábrázoló kép, hasonlóan ahhoz a hatalmas méretű, sok szereplőt mozgató kompozícióhoz, mely Vadkacsavadászat címen idővel a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe került. A most vizsgált kép bal oldali lovasa valószínűleg maga Zichy Jenő gróf, aki jeles vadászként, politikusként és Ázsia-kutatóként, kalandos keleti expedíciók vezetőjeként egyaránt nagy hírnévre tett szert.
Különös szerencse, hogy az eredeti, teljes méretű mű másik fele, a korábban önálló kompozíciónak hitt Rőzseszedők egy jeles, jól ismert magángyűjtemény, Kovács Gábor pazar kollekciójának megbecsült, sokszor kiállított darabja. Így remélhetőleg nem lesz akadálya annak, hogy a most felbukkanó alkotás, a tőle közel hatvan éve „elválasztott” másik felével egyesülve újra a maga teljességében idézze meg Mészöly alkotói tehetségét, és egy kitűnő, műpártoló magyar arisztokrata érdemekben dús életpályáját.
Molnos Péter