DÚS FOLTOK, ÉLES ECSETVÁGÁSOK
Bár Scheiber Hugót úgy ismerjük, mint a jazz korszak boszorkányosan könnyed kezű art deco hangulatfestőjét, a pályakezdés esetében sem volt könnyű az első világháború árnyékában. Festői stílusa is későn, 1917 körül forrt ki: ekkorra már magabiztosan forgatta ecsetjét, virtuózan élt az enyhén karikaturisztikus, expresszív formatorzításokkal, a körvonalakat oldottan követő, zsíros-húsos olajpászmákkal traktálta a festéket, és nem ijedt meg az éles színkontrasztoktól se. a hosszúra nyúló pályakezdés után ekkor érte utol Scheibert a várva várt elismerés. Már a korabeli kritika is – lásd Világ 1920-as kritikusát – felfigyelt robusztus formaképzésére: „kemény és izmoskezű ember, aki szereti a dús foltokat, széles ecsetvágásai, egymásra rakott színei a szükséges distancián át azonban jó egységekké folynak össze. (…) Scheibernek egyebekben is hajlandósága van, ha nem is a monumentalitás, de a masszívság és robosztusság felé.” Ezt az ízes, vastag ecsetvonásokból összeálló, tömény festői érzékenységet látjuk a most vizsgált, lakásbelsőről készített alkotáson is.
ENTERIŐRÖK KÉPEKKEL
A 20. század első felében ismert zsánertípusnak számított, mikor a képzett akadémikus piktorok műtárgyakkal gazdagon kidekorált előkelő lakásokat festettek meg. (Zádor istvántól, Buchard Bélaváry istvántól vagy apátfalvi czene Jánostól ismerünk sok hasonló, néha komoly dokumentumértékkel rendelkező képet.) Ennek a műfajnak a fiatal Scheiber is hódolt, ismerünk tőle lefestett előkelő zsidó nagypolgári lakásbelsőt aranyrámás 19. századi portrékkal (Szoba tóraszekrénnyel, 1919) és modernebb polgári lakásrészletet is (Enteriőr festményekkel, 1920 körül). a most vizsgált festmény is ilyennek tűnik elsőre, de a képek rendezetlen öszszevisszasága és a sarokba halmozott vásznak egyértelművé teszik, hogy magánál a festőnél járunk látogatóba, akinek alkotásai a lakás minden centiméterét elborítják. az enteriőrfestmény segítségével minden archív fotónál jobban érezhető a lakás atmoszférája, szinte illata is, a nyikorgó parkettával, a bécsi századfordulós bútorokkal, a kopott perzsákkal, a hideg lakást befűteni próbál vaskályhával és az aprócska, göröngyös dívánnyal.
FESTŐI LELTÁR
Bár a kertész utcai szobakonyhás lakás atmoszféráját – ahol Scheiber egész életét leélte anyjával és nővéreivel – pontosan visszaadja az enteriőrkép, az 1920 körül készült festményeiről keveset tudunk meg belőle. a zsíros pászmákkal felvázolt színfoltokból éppen csak a képek műfaját tudjuk meghatározni: csendéletek, portrék, tájak és aktok. Talán a paraván mögül kikandikáló nagy női arcot egyszer még azonosítani tudja a tudomány, ahogy a bal oldali falon látható szakállas öregember fejet vagy az alatta látható asztali csendéletet is. Feltűnő az aktok sokasága. két zöld vánkoson fekvő női modelltanulmányát ismerjük Scheibernek 1920 körülről (pl.: Ágyon könyöklő akt), feltehetőleg ezek hasonlóak a falfelület felső részét ellepő aktokhoz. pontosan magunk elé tudjuk képzelni – nagyban – ezeket a gyors kezű akttanulmányokat, ha megidézzük a Világ kritikusának egymondatos jellemzését 1920-ból: „Női aktjainak bőhúsú formái érdeklik színben és rajzban egyaránt.”
A TEABABA REJTÉLYE
Bár a fiatal Scheiber első korszakáról nagyon kevés a forrás, Molnos péter nagy monográfiájából tudjuk, hogy 1919-ben szerepelt a Műcsarnok Hadviselt művészek című kiállításán. a képtábla hátán megmaradt 1919-es kiállítási raglap H.M.k. rövidítése egyértelművé teszi, hogy a most vizsgált mű az itt kiállítottak egyike. a katalógus alapján itt szerepelt többek között a Teababa című Scheiber-festmény. a „teababát” ma már csak a régiséggyűjtők ismerik, pedig egyszer a polgári lakások dísze volt. a 19. századi angol teadélutánok kellékeként terjedt el a porcelán teáskannát sokáig melegen tartó „öltözék” (tea cosy). a viktoriánus kor a pamutból kötött, selyemből varrt, csipkés-horgolt melegítő tea cosyt továbbgondolta, és egy dús szoknyás leányfigurát varázsolt belőle, ami felül bájos porcelánbabában végződött. Ez a különféle történeti koroknak megfelelő, historizáló szoknyát hordó teababa Magyarországon még a két világháború között is népszerű lakásdekorációs elemnek számított. (azóta már inkább gyűjtők lelkesednek értük.) Egy ilyen teababát látunk a most vizsgált festmény középpontjában, a fehér terítős kisasztalkán bíbor szoknyában. Mivel ismerünk Scheibertől közeli teababás képet is (archív fotón), a most vizsgált enteriőrkép inkább a műcsarnoki kiállításon szintén szerepelő Interieur című kompozícióval azonosítható.