"Egy jövendő történész feladata megállapítani, milyen hatása volt a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki cikóriát". Kosztolányi Dezső 1914-ben, A Hét című lapban publikálta Budapest, a kávéváros című cikkét, melyben a fenti gondolat mellett felvetette, hogy a külföld felé sugárzott nemzeti karaktervonások és jellemző hungarikumok sorába ideje volna felvenni a budapesti kávéházak sokak által lenézett, mégis tagadhatatlanul országimázs-formáló kultúráját. Bár az 1945 utáni évtizedek során sikerült e téren is nehezen behozható hátrányba kerülni, mégis tagadhatatlan, hogy a 20. század első felében kevés olyan európai ország volt, ahol a kávéházak népszerűsége vetekedett volna az itthon tapasztaltakkal. Gerő Ödön, 1891-ben írt szellemes szociográfiai művében, Az én fővárosom című kötet lapjain büszkén jelentette ki, hogy "sehol a világon annyira nem űzik a kávéháznak kultuszát, mint Budapesten", s "aki a főváros képét festeni akarja, fesse le a kávéházait". Ha az elfogultság érthető és indokolt is volt a budapesti kávéházi élet rohamos fejlődésének idején, annyi azonban nyugodt szívvel kijelenthető, hogy akadt még olyan európai város, ahol a fekete ital kultusza a budapestihez hasonló hangsúllyal jelent meg a mindennapi életben. Bécs és Párizs mellett minden kétséget kizáróan Róma az a főváros, ahol a kávé - néhány elmúlt évszázad alatt - egyszerű, kulináris élvezeti cikkből egy ország, egy kultúra névjegyévé nemesedett, s ahol az egyszerre erős és krémes espresso elfogyasztása ma is egyet jelent a gyanútlan csapdába eséssel: az élmény örök emlékként csábít Itáliába minden halandót. Nem véletlen, hogy a magyar festészet történetében kutatva is hamar rálelünk a római kávé messze vezető kultuszának nyomára, ihlető erejére. Megélt vagy álmodott élményeit felidézve Gulácsy Európa legrégibb kávéházát, a római Caffe Greco legendás termeit festette saját alakja köré: "Már 1760-ban vidám társaság itta ott a ciocolattot. A punch inglese mellé a divatos cake-hard-ot harapdálták a fitos orrú, szépségtapasszal telepötyögtetett arcú angol lordfiúk és a vágott mellényben és almazöld harisnyában járó francia akadémikusok, kiknek leányos arcán az élv álmos nemtörődömsége alól egy kis kedves szemtelenség ugrált elő, mint a virágoskert játszi napfoltjai. Ezek asztalait később hajporos, parókás fiatal abbék élénk társasága foglalta el. Ez a 'Caffé Greco' volt Goethe kedvenc helye."
Móricz Margit Római kávéház című képe tökéletes, minden részletében jellemző pillanatfelvétel. Jól látható, hogy e helyen több történik, mint a pezsdítő gyarmatárú puszta kimérése: szertartás tanúi vagyunk, melynek fő ceremóniamestere, a kávét készítő barista szinte művészi áhítatot sugárzó arccal alakítja szerepét. A bal oldalon álló vendég, a zöld sálat viselő férfi elmélyült, magába forduló arckifejezése, tökéletes elégedettséget sugárzó gesztusa a pillanat átélésének szimbólumává válik.
Az 1902-ben született festőnő 1927-ben került ki a budapesti Képzőművészeti Főiskoláról. Képét látva adatok híján is tudnánk: Vaszary osztályának egyik reményteli tagja volt. Még iskolás évei alatt elnyerte a Színyei Társaság ifjúsági fődíját, majd három esztendőt Párizsban, hármat pedig afrikai tanulmányúton töltött. A harmincas évek második felében az olasz fővárosban élt, 1938-tól a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként. Mindeközben festői stílusát tekintve hű maradt főiskolai mesteréhez: Vaszary fehér alapos korszakának jellemző jegyei ismerhetők fel a Római kávéház című vásznon is. A hangsúlyos, dallamosan hajladozó kék kontúrvonalak lazúrosan felvitt, szinte homogén színfoltokat ölelnek körül. A térmélység illúziója helyett a felület dekoratív ritmusa, a nagyvonalúan tagolt kompozíció, a plakátszerű kifejezőerő dominál.
Móricz Margit képe a két világháború közötti magyar művészet modern, franciás ízlésű irányvonalának jellegzetes példája. Bár az olasz fővárosban készült,
mégis az École de Paris szellemét, önfeledt dekorativitását közvetíti, miközben jelképszerű tömörséggel és kifejezőerővel jeleníti meg Itália egyik legvonzóbb specialitását, az olasz kávéházak sajátos hangulatát.
Molnos Péter