Irodalom
Szinyei Merse Pál gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1912.
Meller Simon: Szinyei Merse Pál élete és művei. Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1935.
Hoffmann Edith: Szinyei Merse Pál. Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1943.
Szinyei Merse Félix: Emlékeim édesatyámról. Magyar Művészet, 1948/3., 120–126.
Végvári Lajos: Szinyei Merse Pál 1845–1920. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1986.
Szinyei Merse Anna: Szinyei Merse Pál élete és művészete. Magyar Nemzeti Galéria – Corvina – Széchenyi Kiadó, Budapest, 1990.
A későbbi magyar „festőfejedelem”, Szinyei Merse Pál pár évvel az első kiállított műve után festette meg Remete Szent Antalt a jernyei katolikus templom oltárképeként. Az ókeresztény szent a sivatagi atyák egyike, aki fiatalon minden vagyonától megszabadult, és az evangéliumi tanítást követve kivonult a pusztaságba. Előbb egy sírboltban talált magának szállást, majd a sivatagban, a Vörös-tenger melletti Kolzim-hegy lábánál. Szinyei íriszes fénytüneményként ragyogó glóriát rajzolt a megtépett csuhát viselő remete szakállas feje köré. A betegségek védőszentje Caravaggiót idéző robusztus kezét a Golgota hegyét jelképező sziklatalapzaton nyugtatja, amely fölött egyszerű faágakból ácsolt feszület magasodik. Rajta az impresszionisták virtuóz ecsetvonásaival megfestett virágkoszorú. A figura körül az egzotikus sivatagi miliőt megteremtő húsos pálmalevelek láthatók, ilyeneket a festő nagybátyja jernyei üvegházában tanulmányozhatott. A remete mögött a pusztaságba életet hozó szimbolikus forrás csörgedezik, a belőle kisarjadó, a tisztaságot jelképező fehér liliommal. A kompozíció alaphangulata a dél-itáliai és spanyol 17. századi nagy mesterek modorát idézi (Caravaggio, Ribera, Velázquez), de a ragyogó kék ég már a müncheni festőket (Böcklin), a helyenként felvillantott oldott ecsetkezelés pedig a plein air könnyedségét. (A legenda szerint Szinyei a fehér liliom befejezéséhez – expresszív gesztusként – odavágta az ecsetet a vászonhoz.) A festő monográfusa, Szinyei Merse Anna értékelésében kiemelte a léptékében csak a Majálishoz mérhető alkotás modernségét: „A kép érdekes, koránál jóval modernebb hatású mű, múlt századi oltárképfestészetünk egyik egyéni darabja. Bár festője sokat panaszkodott a számára szokatlan feladat miatt, […] a festmény számtalan szép részlete arról árulkodik, hogy az alkotás folyamán többnyire kedvvel dolgozott a nagy vásznon. Erre nemcsak a jól megragadott figura kifejező gesztusa, összefogott festésmódja utal, hanem a levegős tájháttér és elsősorban a szeretettel formált növényzet közvetlen realizmusa is.”
A gazdag felvidéki földbirtokos családba született Szinyei Merse Pál a müncheni akadémián eltöltött tanulóévei után hazasietett Jernyére, hogy a főispánná kinevezett apja helyett a birtok ügyeit igazgassa. Ekkor már az akadémikus festészet mellett nagy hatást gyakorolt rá a francia realizmus prófétája, Courbet, de megszülettek első plein air tanulmányai is (Hinta, 1869, MNG; Ruhaszárítás, 1869, MNG). Ezeket koronázta meg az 1873-as Majális, amelynek rossz fogadtatása miatt Szinyei évtizedekre felhagyott aktív festői karrierjével. A jernyei birtokos család nem teljesen értette a festő fiú plein air tájfestészeti újításait, így főleg családi portrékat rendeltek tőle. Szintén apja kérésére festette meg a kastély közelében álló reneszánsz kegyúri templom nagy méretű oltárképét a titulus szentről, Remete Szent Antalról. Bár a magyar festészet nagy alakjai dolgoztak egyházi megrendeléseken (Benczúr Gyulától Vaszary Jánoson át Szőnyi Istvánig), egyikük sem saját családi templomuk számára. Szinyei ősi birtokos nemesúrként viszont így járt el. Bécsben tanuló öccse, Zsiga hozott hozzá erős vásznat és nagy méretű ecsetet 1870 novemberében. A munkálatok 1871 januárjától márciusig tartottak. A festő fiának, Szinyei Merse Félixnek a visszaemlékezéseiből ismerjük a történetet, hogy a fiatal művész – ahogy a müncheni figuratanulmányoknál megszokta – keresett magának egy megfelelő modellt a sivatagi szent karakteréhez. A Kelyemes nevű erdőkerülő (más források szerint vadász) jellegzetes figuráját a jámbor hívek meglepve ismerték fel a kész alkotáson. A plébános eltávolította az oltárképet a 20. század elején restaurált templomból, viszont Szinyei Merse Félix megvásárolta tőle és restaurátorokkal kijavíttatta. Az Ernst Múzeum 1912-es Szinyei-kiállításán már az ő tulajdonaként szerepelt apja becses korai műve. Visszaemlékezése szerint Szent Antal nem sokkal később megmentette őket: „Az 1919. évi kommünkor Frankel műkereskedőnek »kékpénzért« eladtam, így a pusztai remete mentett meg bennünket a nélkülözésektől.” A Szinyei-monográfia adatai szerint később Szántó Jenőhöz került, utána a Hermes Bank, majd Komarniczki Román tulajdonában állt. A mindmáig magánkézben őrzött oltárkép Szinyei különleges jelentőségű, múzeumi léptékű alkotása.