Irodalom
Andrási Gábor: Régi objektumok és építmények. Művészet, 1988/1., 24.
Sinkovits Péter: Gyarmathy. Új Művészet Alapítvány, Budapest, 1991.
Hornyik Sándor: „A természet rejtett arca.” Gyarmathy Tihamér festészete. Ars Hungarica, 2000/2., 309–320.
Várkonyi György: Gyarmathy Tihamér. Festmények. Körmendi Galéria, Budapest, 2004.
Régi város
„Ma a kép jobb, ha nem ábrázol, de jelent valamit, éspedig a szín lehetőségeivel” – fogalmazta meg Gyarmathy Tihamér 1964-ben, a festmény születésének évében. Klee-t idéző négyzetes kockarend, táncoló négyszögekkel, körökkel és ívekkel. A földszínekkel megfestett félabsztrakt idomok közül narancsos, sárgás, pirosas kockák villannak elő, és két álomszerű szürreális teremtmény, egy sárkányszerű vörös folt és egy madársziluettű világos lény. Gyarmathy az elkenésekkel és visszakaparásokkal füstösen derengő, misztikus hangulatot teremtett a képtáblán. Mintha egy ókori város romjait látnánk (ilyen régészeti lelőhelyeken bolyongott Ország Lili is ebben az évtizedben), egymásra épülő falakkal, boltívekkel és lombos fákkal. Ezt az értelmezést erősíti a kép címe is: Régi objektumok és építmények.
Gyarmathy monográfusa, Várkonyi György szerint a nonfigurativitás határán egyensúlyozó négyszögek és kerekded, amorf formák a „bizonytalan horizontú táj képzetét keltik”. Andrási Gábor a festményről írt külön tanulmányában részletesen elemezte az építészeti asszociációkat: „Titokzatos rendszert alkotnak: helyenként csaknem szabályos ritmusban követik egymást, másutt összemosódnak, egymásra torlódnak. Negatív formaként tényleges nyílásérzetet keltenek; a nyílásokat tömör, súlyos pillérek fogják közre, vastag falsíkok nehezednek rájuk – római épületeket (Marcellus Színház, Colosseum) és katakombákat idézve. Az ívek mellett-között alig érezhető vertikális rendben négyszögek, mint Pompeji teraszos lakóházainak a meredek hegyoldal szikláiból kihasított ablaknégyszögei.” A misztikus hangulatú kompozíció az európai iskolás gyökerű, szürrealista absztrakció érett remeke, Gyarmathy 60-as évekbeli főműve.
Társas magány
Gyarmathy Tihamér a pécsi bauhäuslerek örökségét hordozó Gábor Jenőnél tanult középiskolásként, majd a pesti Képzőművészeti Főiskolán. A 30-as évek során megjárta Olaszországot, majd Párizst, ahol felkereste a geometrikus absztrakció legendás mesterét, Piet Mondriant és a szürrealisták fiatal vezérét, André Bretont, de megismerkedett Hans Arppal és Max Bill-lel is Svájcban. A nonfigurativitás és a szürrealizmus a 40-es évek közepén érett össze életművében. A nyugatos avantgárdot a zászlajára tűző Európai Iskola, majd az absztrakciót felvállaló Galéria a Négy Világtájhoz társaságában lelt esztétikai otthonra. 1947-ben ugyanúgy szerepelt hazai, mint párizsi nonfiguratív tárlaton, művein amorf formák, áthallásos idomok, organikus lények sorakoztak. Egy-két év leforgása alatt művészetének intézményes formáit elsodorta a szocreál, Gyarmathy és elvbarátai évtizedekre marginalizálódtak. Belső emigrációba vonult, de nem adta fel szürreális-absztrakt elköteleződését, társtalanul is rendíthetetlenül dolgozott tovább.
„Társtalan darab” – mondta Gyarmathy a Régi objektumok és építmények című képről. A művész különös megjegyzését árnyalta Andrási 1988-as szövegében: „Társtalansága inkább különös helyzetéből fakad: a festő életművében a hatvanas évek közepén zajló mélyreható szellemi fordulat első jeleit mutatja. Ebből a nézőpontból ma már ugyanolyan sikerrel vehető szemügyre korábbi munkássága, mint a kép keletkezését követő évek során kiforrott aktuális festészete, melyet összetéveszthetetlenül »gyarmathys«-nak ismerünk. A Régi objektumok… a festő térszemléletében bekövetkező változás dokumentuma – pontosabban az éppen történő változásé, melyben a már átstrukturálódó régi és a még nem teljesen kialakult új térfelfogás alkot sajátos, az átmenetiséget megtestesítő elegyet.” A festmény kulcsmű, amely átvezet a kései, érett Gyarmathy szférikus rácsrendszerébe, „gondolati terébe”, de itt a hasábok még építészeti elemeket idéznek: „a tér – írja Andrási – még »valóságos titkokat« rejt, melyekre képzeletünk a sötét árkádok mélyén bukkanhat.”
A valóság rejtett struktúrája
Gyarmathy festészetét nem lehet értelmezni lelkes támogatója és barátja, Kállai Ernő nélkül. A német színtéren is otthonosan mozgó, a modernizmus iránt elkötelezett művészeti író 1947-ben rendezte meg a Misztótfalusi könyvkereskedés felső szintjén, a Galéria a Négy Világtájhoz apró kiállítóhelyiségében az „Új Világkép” című kiállítást. Ebben az évben jelent meg A természet rejtett arca címet viselő kötete (szintén a Misztótfalusi kiadásában). A tárlat és a szöveg ugyanazt a koncepciót bontotta ki, az új tudományos képek – a mikroszkóppal készített makrofotók és kozmikus csillagfelvételek – által nyújtott új valóságérzetet, amely a korabeli szürreális absztrakt festmények mögé építette fel a vizuális realitás aranyfedezetét. A Kállai körül szerveződő, a természet rejtett arcát kereső elvont művészek csoportjának oszlopos tagja volt a fiatal Gyarmathy.
Hornyik Sándor 2000-es tanulmányában részletesen elemezte Gyarmathynak a modern fizikához és Kállai speciális elméletéhez fűződő viszonyát: „Kállai a bioromantika fogalmát és művészetét a realista és naturalista művészet racionalizmusával és materializmusával szemben definiálta és örömmel üdvözölte azokat a művészeket, akik hozzá hasonlóan képesek ráérezni a természet egyetemes harmóniájára. Arra a harmóniára, amely a mikrokozmikus parányok világától a bolygó- és csillagrendszerekig egyaránt mindenütt jelenvaló, s valamiféle megfoghatatlan teremtőerő létezését bizonyítja. Gyarmathy Tihamér művészetében és gondolataiban egy a Kállaiéhoz hasonló panteisztikus világkép nyomaira bukkanhatunk. Szerinte is azonos struktúrák szerint működik a parányi és a kozmikus is, mivel Isten saját képére teremtette a világot. E rejtett struktúra azonban nem ábrázolható a hagyományos festészet euklideszi terében, megjelenítéséhez több dimenziós tér szükségeltetik. […] Olyan festményeket kísérelt meg létrehozni, amelyek nem egyetlen központ köré szerveződnek. A lazúros technikával egymás mellé és egymásra festett négyzetek és körök vibráló tónusgazdagsága – az alkotó szándéka szerint – állandó mozgásra kényszeríti a befogadó tekintetét. Az egyes centrumokból, mint vonatkoztatási rendszerekből kiindulva a szemlélő különböző térélményekkel gazdagodhat. . […] Kállaihoz hasonlóan Gyarmathy is hitt abban, hogy a művészet a természettudományoktól függetlenül is felfedheti a valóság rejtett struktúráját, fellebbentheti a világról Maya fátylát.”
Rieder Gábor