A művészettörténészek és műgyűjtők az elmúlt évtized során kitüntetett figyelmet fordítottak a magyar fauve festészet kiemelkedő alkotóinak munkásságára. Több évtizedes mulasztást kellett bepótolni, így érthető az a szűk, sokszor túlságosan korlátozó fókusz, amely az életművekből szinte kiszakította ezt a pár esztendős, induló periódust, háttérbe szorítva mindazt, ami a „legendás évek” után következett. Bornemisza Géza esetében is ez a kényszerű önkorlátozás érvényesült: szinte mindent feltártak és publikáltak a festő fauve periódusával kapcsolatban, miközben alig tudunk valamit későbbi éveiről. Írott források és műalkotások segítségével gazdag részletességgel rajzolódik ki a nagybányai, neós periódus, a Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla mellett eltöltött nyarak inspiráló atmoszférája, sőt a párizsi élmények már első kézből elevenednek meg a festő itt-ott elejtett emlékfoszlányai segítségével. Tudjuk, hogy kezdetben a Julian akadémián tanult, majd csatlakozott Matisse szabadiskolájához. „Jól emlékszem arra a lázas munkára, ami akkor egy kis körben szinte versengve folyt” – olvashatjuk 1929-ben lejegyzett, Perlrott Csabára és a vele együtt töltött párizsi évekre emlékező soraiban. „A Cité Falguière 14. és 7. tudnának erről mesélni sokat. Legendás szép idők ezek ma. Sokat ígérő magvetések ideje. Ismerjük személyesen Matisset, Picassot, Rousseaut, együtt járunk Matissehoz iskolába. Sorba kerül itt minden festői lehetőség megvitatása. Hol színben gondosan értékelt, hol ma formailag összefoglalt, holnap felbontott tanulmányok, estéről-estére rajzolás és croquis nap-nap mellett, majd modellek otthon, vagy tájkép, csendélet.”
E „legendásan szép idők” azonban hamar véget értek, s a Pestre való hazatérés fizikai távolságát az első világháború kitörése szimbolikusan is megsokszorozta. Az évekig tartó elszigeteltség a legtöbb magyar festő életművében határozott törést, sok esetben vitathatatlan színvonalesést eredményezett, de érdekes módon ez csak jóval később, a húszas évek közepétől mutatható ki egyértelműen. A tízes évek közepén az aktivisták feltűnése új lendületet adott a hazai modern törekvéseknek, s az egykori Vadak között is akadtak olyanok, akiknek művészi lendülete nem tört meg a háború traumája miatt. Az a néhány festmény, melyet a katonai szolgálatból hazatért Bornemisza Géza ekkoriban készült művei közül ismerünk, egyértelműen azt bizonyítja, hogy ő is azok közé tartozott, akik ott és azon a művészi színvonalon tudták folytatni pályafutásukat, ahol a kényszerű megtorpanás előtt abbahagyták.
A frontszolgálatról visszatért Bornemisza Gézát – feltehetően a Matisse-akadémián szerzett tapasztalataiban bízva – a Tanácsköztársaság vezetői egy művészeti szabadiskola festészeti osztályának irányításával bízta meg. Az iskola egyik csoportja a nyár folyamán Kaposvárra költözött, ahol a fiatal tanulókat Bornemisza mellett Rippl-Rónai József és Vedres Márk vezette be a képzőművészet világába. A proletárdiktatúra bukását követő hónapok és évek történéseiről alig tudunk valamit, annyi azonban bizonyos, hogy az említett szerepvállalás ellenére Bornemisza 1922-ben gyűjteményes kiállítást rendezhetett a kor talán legmodernebb galériájában, a Művészház szellemi örököseként fellépő Belvederében. A Váci utcai intézmény termeiben 54 grafikai munka és 32 olajfestmény került a közönség elé, melyek között a most bemutatott alkotás, a Piros csészés csendélet is helyet kapott.
Az erős rálátásban ábrázolt, ovális asztal szinte teljesen kitölti a kép terét, a környezet így csupán egy homogén barna színmezőként jelenik meg: a néző minden figyelme a terítőre és a rajta feltűnő csendéleti elemekre irányul. A változatos faktúrával, néhol szaftosan, máshol áttetsző finomsággal felvitt festékek a kompozíció egyes részein az alapozatlan vászon színét és struktúráját is érvényesülni hagyják. Az így könnyeddé, lélegzővé tett felületen a kékes-zöldes reflexekkel dúsan beborított drapéria hullámzása dinamizálja a képteret, miközben a terítő szélei és a kompozíció jobb oldalán húzódó redők határvonalai kiemelik a Bornemiszára oly jellemző, finoman hajló, graciőz vonalvezetést. A vászon centrumában a címadó csésze szinte vonzza a tekintetet: alakja, szája és a csészealj koncentrikus mintája egyaránt egy sajátos „örvénymotívum” részeként hat, mely maga köré szervezi a festmény többi „szereplőjét” is. A néhány folttal, de bámulatos plasztikát imitálva megfestett almák, a gyümölcsöstál, a vastag falú, talpas üvegpohár és a zöld reflexeket visszaverő, nyitott könyv a festő teremtette univerzum építő kövei, melyek páratlanul egységes, a mozgás, a ritmus, a forma és a szín által egybeforrasztott kompozícióvá állnak össze. Bornemisza képének művészi erejét az a bámulatos folyamat adja meg, ahogy a rá jellemző könnyed és lebegő festőiség, a foltok és ecsetvonások szabad áradása egy örök érvényűnek tűnő, tökéletesre csiszolt kompozíciót szül. E képet, az egyik legszebb magyar csendéletet látva könnyen megérthetjük Bálint Aladár elfogódott szavait, aki a Nyugat 1922/7. számában a következőket írta a festő említett tárlatáról: „E kiállítás biztató reménysége annak, hogy a majdnem egy évtizedes elszigeteltségünkben még nem sorvadtak el a nyugathoz vezető eleven és éltető szálak, még nem hullottunk ki végképp a kultúra nagy egyetemességéből és kedvezőbb időkben, kedvezőbb feltételek között a magyar képzőművészet is elfoglalhatja az őt méltán megillető helyet a nagy versengés világkoncertjében.”
Molnos Péter