Szinyei Merse Pál műveinek felbukkanása mindig örömteli esemény a műértők számára: kiemelkedő alkotásai ma már szinte egytől egyig múzeumok és neves magángyűjtemények féltve őrzött kincsei. A most bemutatotthoz hasonló méretű és kvalitású festmény utoljára több mint öt éve került az aukciók közönsége elé. A magyar műtárgypiac akkor páratlanul magas árral honorálta a Parkban című kép egyedülálló kvalitásait, s alkotójának műtörténeti jelentőségét.
A most vizsgált alkotás Szinyei kései korszakának egyik reprezentatív darabja, a hosszú és méltatlan mellőzés után osztatlan sikert, egyöntetű elismerést kivívó művész önfeledt jutalomjátéka. A meg nem értés elől birtokára visszahúzódó művész tíz éves hallgatás után 1894-ben vette ismét kézbe festőecsetét, megtapasztalva az új művészgeneráció, művei iránt megnyilvánuló mámoros lelkesedését. A Millenniumi tárlaton bemutatott Majálist a Párizst megjárt fiatalok kultuszképpé avatták: Csók, Ferenczy, Thorma és Réti, a vezető nagybányai művészek rajongva értékelték Szinyei alkotásait. Sorra következtek a későn jövő, de fényes elégtételt adó elismerések. Állami vásárlások, kitüntetések, a firenzei Uffizi legendás gyűjteményének önarckép-rendelése, s végül az elképzelhető legnagyobb jutalom: 1905-ben gondjaira bízták a Képzőművészeti Főiskola irányítását.
Kivételes szerencse, hogy fennmaradt egy 1902-es, Szinyei Merse Pált ábrázoló fotográfia, amin a festő éppen a most bemutatott képét szemléli műtermében. A tágas szoba falain olyan kivételes remekműveket ismerhetünk fel, mint a később a Wolfner-gyűjteménybe, majd a Magyar Nemzeti Galériába kerülő Ruhaszárítás, vagy az 1897-ben festett, s a firenzei Uffizi legendás portrégyűjteményét gazdagító Bőrkabátos önarckép. A fotó elkészültének éve az életmű egyik legtermékenyebb korszaka volt, Szinyei ebben az időszakban vált vérbeli tájképfestővé. Művészi érdeklődésének módosulása régen várt utazásával is összefügghetett. Még az 1901-es esztendő végén Szinyei egy dél-itáliai útra határozta el magát, Capri szigetére menet megállt Rómában, Nápolyban és Pompejiben is. Több vázlatot készített tervezett tengerképeihez, ám a festői munkát szomorú családi esemény szakította meg. Tizenhat éves lánya, Adrienne súlyosan megbetegedett, s apja hazatérte után egy nappal meg is halt. Szinyei a művészi alkotásban talált megnyugvást, s minden bizonnyal első unokájának megszületése is enyhítette fájdalmát. Az elkövetkező néhány évben olyan remekműveket festett, mint a Pipacs a mezőn, a Veranda és a most vizsgált festmény, a Pipacsos mezőn.
"
Mondhatom csak most tudom igazán megbecsülni a mi szép hazánk tájait, érzem, hogy én ebben több bájt látok és jobban át tudom érezni. Azért most itt maradok, s csendes munkával akarom kedélyem s lelkem nyugalmát vissza nyerni." - Szinyei 1902-es, Koronghi Lippich Elekhez írt sorai arra utalnak, hogy a festő itáliai élménye inspirálóan hathatott művészetére, közre játszhatott abban, hogy addig nem tapasztalt intenzitással fordult a tájkép műfaja felé. Az évek során többször visszatért egyik legkedvesebb témájához, a pipacsos mező artisztikus látványához: 1895-től legalább hat képén feltűnik ez a motívum. A Pipacsos mezőn, mint tájképeinek többségén, a megemelt nézőpont miatt a horizont szokatlanul magasra kerül, a fátyolfelhős égbolt csupán keskeny sávban tárul fel a képfelület legnagyobb részét kitöltő virágos mező fölött. A festmény legfontosabb eleme - igazi impresszionista gesztusként - maga a szín: a zsenge búzamező friss zöldjéből felcsattanó élénk piros pipacsok, az apró kék, rózsaszín és sárga mezei virágok, a kanyargó út barna szalagja, s a látóhatár gyönyörű sárgája. A szálkás ecsetvonásokkal megfestett, a szél fuvallataira lüktető, hullámzó mezőben jellegzetes népviseletbe öltözött fiatal lány áll, baljával éppen pipacsot szakít. A táj Szinyei késői korszakában csak elvétve egészül ki hangsúlyos figurális részletekkel, képünk mellett éppen a tanulmány elején említett, Parkban című alkotás idézhető párhuzamként.
Szinyei Merse Pál, Munkácsy és Csontváry mellett a magyar festészet legelismertebb alkotója: főműve - a Majális - nem csupán egyike a legtöbbször reprodukált magyar festményeknek, de a nemzetközi szakirodalom is rendre kiemeli jelentőségét, s az első impresszionista festmények között tartja számon. Kései korszakának tájképei, köztük a most bemutatott alkotás, finom természetlátásról, derűt sugárzó kedélyről tanúskodnak, a megérdemelt sikert végre elnyerő művész elégedett életörömét fejezik ki.
Molnos Péter