Míg a legtöbb európai országban rengeteg, művészi igénnyel készült látkép őrzi az egyes fővárosok hajdani arculatát, addig sajnálatos módon Pest-Buda vedutája nem vált népszerű témává a 19. század klasszicista, majd romantikus magyar festőinek körében. E művészek általában sokkal nagyobb kedvvel hódoltak a történeti és a heroikus tájkép itáliai eredetű divatjának, mint a műfaj prózaibb érzéseket keltő, topografikus válfajának. Fennmaradtak ugyan tollrajzok és nyomukban készült, sokszorosított réz- és acélmetszetek illetve kőnyomatok, melyek a város kitüntetett nézőpontjaiból rögzítették Pest-Buda nevezetességeit, de igazán reprezentatív olajképek még múzeumainkban is csak elvétve fordulnak elő. A téma, mely Nyugat-Európában a mai napig népszerű gyűjtési terület, itthon – megfelelő minőségű műtárgyak híján – alig bukkan fel a fontos kollekciókban.
Ezért is ritka öröm Joseph Holzer osztrák festő pazar budai vedutájának előkerülése. A méretével is tekintélyt parancsoló alkotás az életképi motívumokkal kiegészített városi látkép műfajában szinte egyedül áll a magyar emlékanyagban. A városrész topografikus hűséggel ábrázolt látványa előtt Pest-Buda jellegzetes alakjai, a kiránduló, elegáns polgárok és a Gellérthegy környékén élő földművelők idilli figurái tűnnek fel. A bal oldali alakok szerepeltetésével a festő minden bizonnyal a környék híres szőlőföldjeire és borkultúrájára utal. A Gellért-hegy és környéke a szőlőművelés tradicionális helyszíne volt a római kortól egészen az 1870-es évek végéig, a hatalmas pusztítást okozó filoxéra járványig. A budai szőlőtermesztés a török időkben érte el fénykorát, de a városrész szerb és német lakossága a későbbi évszázadokban is fontos telepítéseket hajtott végre. Az egyre szaporodó présházak majd a sorra épülő vendéglők és kocsmák a szüreti mulatságok kedvelt szinterei voltak, így ezek révén a Tabán és környezete idővel a szórakozni és kikapcsolódni vágyó városlakók egyik legnépszerűbb kirándulási célpontjává vált.
A mai Gellért-hegy lankás oldalain még a festmény készülésének idején, az 1840-es évek elején is tőkék ezrei sorakoztak, sőt a filoxéra pusztításáig Buda legnagyobb bevételi forrása a bor eladásából származott. A festményen látható házak lakosságát a tehetősebb polgárság és a jellemzően mezőgazdasági bérmunkából élő svábok, szőlőművesek és pásztorok alkották. Nekik és Pest-Buda ragyogó panorámájának, többek között az építés alatt álló Lánchídnak állít emléket Joseph Holzer ritka erényeket csillogtató alkotása. Utóbbi említése azért is fontos, mert a kép korai datálása látszólag ellentmond annak, hogy a kompozíció hátterében a Lánchíd körvonalai látszanak kibontakozni. A híd pilléreinek tüzetesebb vizsgálata azonban feloldja e problémát: a képen nem a William Clark tervei alapján megvalósult, 1849-ben felavatott Lánchíd, csupán egy fiktív, tervezett, de sosem megépült lánchíd tűnik fel. Az efféle tájképi megoldások – elsősorban metszeteken és rajzokon – a 40-es években meglehetősen gyakoriak voltak, és rendszerint Széchenyi hathatós propagandájának nyomán születtek.
Holzer festményének kitüntetett jelentőségét bizonyítja, hogy 1936-ban hosszú elemzést közölt róla a Magyar Művészet című folyóirat. Horváth Henrik alapos tanulmánya helytörténeti és esztétikai szempontból is kimerítő precizitással elemzi a festményt:
„...a háttértől a Duna széles sávja éles kontrasztban választja el a tájképábrázolás főrészét alkotó előteret. Ez az ellentét hármas: stilisztikai, tájképszerkezeti és hangulatszerű. Formailag ez a pesti oldal, ahol az egyes objektumok, a régi Vigadó, Lloyd-palota, Diana-fürdő, Nákó-palota, Nádor-szálloda nehézség nélkül azonosíthatók, úgy hat, mint egy stíluselemeiben a festő felfogásával mindenben összhangzó tárgyképnek portrészerű visszaadása. A biedermeierfestő egyszerűen klasszicista tájképet nyújt. Hogy a barokk épülettömbök, elsősorban a templomok szinte alámerülnek ebben az összképben, a nézőpontból magyarázható, hacsak nem ebben is tudatos választást, állásfoglalást akarunk feltételezni. Ezzel szemben az egész közép- és előteret lefoglaló budai oldalon minden mozgásban van. A barokk elemet a még csonkatornyú tabáni templom és a királyi várpalota hatalmas komplexuma már erősebben jelzik, a tájkép vonalai, ellentétben a túlsó Duna-parttal, élénk ritmusban hullámzanak. A házsorokat itt-ott fás, parkos részletek szakítják félbe, így főleg az előtérben, valamint a magasabban fekvő vártömb és a Tabán közé beékelődő várkertben. Hiszen Joseph Holzer, a kép alkotója, Waldmüller és Gauermann mellett a bécsi iskola legjobb erdőfestője volt. (…)
A művészi hatás teljességéhez tartoznak az előtér staffázs-alakjai, melyek egyszersmind fontos, sőt pótolhatatlan bizonyító adalékok a kultúrtörténeti légkör érzékeltetéséhez. A 40-es éveknek nyárspolgárságból, szentimentalizmusból és romantikából összetett lelki alkata ezekben az előtérfigurákban is tovább rezeg, melyeknek aztán a késői biedermeier érett színskáláinak izzása egészen sajátságos, minden más korabeli budai látképet, még Rudolf Alt-nak rezervált színtartású alkotását is elhomályosító hatást kölcsönöz. Emellett a polgári típusok és a fiziognómiákban és kosztümökben a népies elemet képviselő alakok a baloldalon egészen szervesen illeszkednek bele a képszerkezet egészébe. Nem jelentéktelen távolságuk ellenére a kolorisztikus értékek és a mozgási ritmusok fesztelenül s mégis megfontoltan lendülnek ide-oda. (…) Ebben a vérmes kolorizmusban Holzer nagyon közel áll a mi Borsosunkhoz, kit éppen ebből a nézőpontból még a bécsi biedermeier-festészeten belül is egészen különös hely illet. Elsősorban az előtér alakjainak színadásában megnyilvánuló, szinte anyagszerű, gyöngyházhatású ragyogása emlékeztet Borsos József legjobb teljesítményeire. (…)
A jobboldalon látható sétáló társaság, magyar ruhában, vagy világos frakkban és cilinderben, a hölgyek megtévesztően visszaadott suhogó tafotában, egyenesen azokból a kínosan tiszta 48-as előtti szobákból jöttek, ahol egész nap takarítanak, port törölgetnek, kilincseket tisztogatnak. Ez a régiszabású környezet nem is volna tökéletes, ha az élénken ugrándozó öleb hiányoznék az együttesből. (...)
A városkép felette szerencsés festői előadásban nemcsak mindent feljegyez, ami a tájalkati és építészeti jelenségek közül megállapítható volt, hanem ezen felül még azokat a szinte kényszerképzetszerűen előálló gondolattársulásokat is felidézi, melyek a »magyar főváros« fogalmánál ingatag megemlékezések és az exotikumban rejlő örömök hatása alatt a 40-es évek kultúrfiliszteusai agyában megmozdultak. Holzer olajfestményében nemcsak érdekes támpontokat nyerünk Pest-Buda régi helyrajzának és architektúrájának ismeretéhez, hanem lényeges adalékot fővárosunknak, mint fogalomnak kifelé való változatos történetéhez is.”
Molnos Péter