Mészöly még csak alig két éve kiállító művész, mikor a neves kritikus - maga is tájfestő - Keleti Gusztáv hosszú cikket szentel a Fővárosi Lapokban a pályakezdőnek. "Ha a szép természet iránt fogékonyak vagyunk, nem ütközünk meg többé a Mészöly által választott tárgyak 'igénytelenségén'... A tárlatban tőle látható tájfestmények vonzó ereje főleg abban rejlik, hogy tökéletes ellentétben a pseudoideális irány hazug csábjaival, híven és naivul, magát az üde természetet állítja színünk elé [...] s a mit a fogékony szemlélő az ő művéből kiérez és hálával üdvözöl: az a művészkedély irigylendő egyensúlya, s teljes hiánya a spekulácziónak és szentimentalizmusnak" - írja többek között Keleti.
Tájfestészetének közvetlen személyessége, poétikus, de frázis mentes látásmódja már a kortársakat is arra készteti, hogy Mészölyt a "magyar Corot"-ként aposztrofálják. 1874-ben a Vasárnapi Ujság cikkírója e festészet legnagyobb erényeinek realizmusát és pátoszmentes nemzeti jellegét látja. Képein az alföldi rónaság, nádfedeles tanyák, bozótos útszél, tiszai és Balaton-parti nádasok, füzesek elevenednek meg. Szana Tamás Mészöly halálára írt nekrológjában műveit Petőfi keresetlenül természetes népies dalaival állítja párhuzamba, mivel szerinte tárgyukban mindenkor a magyar tájhoz kötődnek. Mészöly festészetének általa megfogalmazott jellemzése, akár itt bemutatott képünk leírásának is tekinthető: "Egész szeretete az alföldi tájakat ölelte föl, s azok jellegének kifürkészése volt előtte feladat, sűrű erdőt sem festett. Megvoltak neki a kedvenc topolyafái, fűzfái. Azokból látunk egy-egy csoportot, vagy az előtérben, vagy a háttérben feltűnni. Körültük síkság, buzavetés, vagy száraz avar. A kilátás szabad s a szem világos szürkeségben vesz el."
A Patakpart hangsúlyozottan középre helyezett facsoportja Mészöly 1870-es években készült műveinek jellemző megoldása. Középtengelyes szerkesztésmódja és a képtér mélyébe ívesen futó patak vizében tükröződő lombkoronák a korszak több főművének kompozícióját is meghatározzák. Közülük az 1875-re datált Falu vége és az 1879-ben készült Major (Tanya) (Bodnár, 1985, 11, 16. képek), az 1875-ben festett Naplemente mocsáron és a Víz partján (Repr.: Magyar Művészet, 1927, 522) áll képünkhöz legközelebb. Hasonló szerkesztésmód figyelhető meg a Vasárnapi Ujságban fametszetként közölt Tiszai révészkunyhó és a Balatoni halászkunyhó képépítésében is (VU, 1872, 184. és 1879, 380). A motívumok kiválasztása és elrendezése csak látszólag véletlenszerű és dekomponált, valójában Mészöly a Patakpart esetében a megjelenített néhány tájképi elemet mozgalmas, eleven együttessé formálja.
A látvány dinamikáját a facsoport és a horizont kettős tengelyét átszelő, az előtérből a mélybe futó, töltéssel szegélyezett patak lendületes íve teremti meg. Míg színben a növényzet kifinomult zöldesbarnáit az árokpart agyagos földjének és a távoli mező csíkjának aranysárga sávjai ellenpontozzák. A térhatás megteremtését emellett a középponti lombozat plasztikus és a háttér áttetsző, híg festésmódjának megkülönböztetett módja is segíti.
Mészöly festményének születése arra az időszakra tehető, amikor 1872 és 1877 között idejét München és Magyarország között osztja meg. Az utazásai során megismert Barbizoni iskola hangulati tájélményét, a "paysage intime" hagyományait a jellegzetes magyar vidékekre alkalmazó festészete igen keresett lesz a bajor fővárosban. E termékeny művészi periódusában a nyaranta itthon gyűjtött vázlatok alapján müncheni műtermében kivitelezi nagyobb kompozícióit. A Patakpart is egyike lehet Mészöly magyarországi vándorlásai során feljegyzett alföldi, Tisza-parti, balatoni vagy a Velencei tó környékén látott motívumoknak.
MS