Párizsban a Salon d'Automne 1905-ös kiállításán néhány fiatal festőművész megdöbbentő, provokatív hatású műveket mutatott be. A tárlatról tudósító kritikus - önkényesen használt, végletekig fokozott színeikre utalva - a fauves-vadak gúnynévvel bélyegezte meg őket. Matisse, Derain, Marquet képeinek gátlásoktól felszabadult - az akadémikus szabályokat, sőt az impresszionizmus elveit is felrúgó - nagyvonalú formaadása, tiszta, tompítatlan színvilága megdöbbentette a kortársakat.
Az elmúlt években két nagysikerű, sajnos hazánkba nem eljutó kiállítás mutatta be e csoport művészetét. Berény Róbert vizsgált festményének tanulmányozásához mindkettő fontos tanulságokkal szolgálhat. Az 1990-ben Európa és Amerika számos városában megforduló A fauve tájkép című tárlat meggyőzően bizonyította, hogy Matisse és társai számára a tájábrázolás jelentette a legfontosabb, de legalább is leggyakoribb feladatot. A másik kiállítást a párizsi Musée d'Art Moderne de la Ville-ben láthatták Le Fauvisme ou l'épreuve du feu címmel. A rendezés elvetette azt a hagyományosabb megközelítést, mely a fauveokat, mint jellegzetesen francia művészcsoportot definiálta. Az alkotók születési és lakóhelye, vagyis a földrajzi határok helyett hangsúlyosabbá vált a művek stiláris karaktere. A csoportot egy Európában, sőt Amerikában is elterjedt nemzetközi irányzatként határozták meg, s így a tárlaton a francia művészek mellett megjelentek orosz, holland, cseh és magyar festők is.
A hazai művészettörténet számára különösen jelentős ez a hangsúlyeltolódás, hiszen talán ez az a néhány év - a XX. század első évtizedének közepe - mikor a magyar művészet többé-kevésbé szinkronba került a legmodernebb nemzetközi irányzatokkal. Czóbel, Berény, Ziffer, Perlrott, Bornemisza és néhány társuk éppen a legjobb pillanatban érkeztek Párizsba. Művészi érzékenységük a fauveok felé irányította őket, abba a művészcsoportba, mely első ízben szállt szembe az impresszionizmus elveivel. Berényt talán örökké újat kereső, szenzibilis lelki alkata vezette - nem sokkal Párizsba érkezése után - az újjal kísérletező művészek táborába. 1904-ben ugyan beiratkozott a Budapesti Mintarajziskolába Zemplényi Tivadar tanítványai közé, de egy évvel később már a francia fővárosba ment és a Julian Akadémia növendéke lett. Három hónap után azonban otthagyta ezt az akadémiát is. Idegen volt számára minden kötött oktatás, inkább a szabadiskolákat látogatta vagy egyedül dolgozott műtermében. Rendszeresen megfordult Gertrude Stein művészeti szalonjában, mely a korabeli Párizs modern művészei számára talán a legfontosabb közösségformáló találkozóhellyé vált. Megismerkedett Matisse-al, Picassoval, Apollinaire-el és az új művészet számos jelentős, stílusformáló alakjával. Megragadta a fauveok ragyogó, addig nem látott intenzitású színhasználata, de elsődleges céljának a felületkitöltő dekorativitás és a térbeliség ábrázolásának harmonikus egységbe foglalását tartotta. Korai művei Cézanne szerkezetközpontú szemléletének és Matisse dekorativitást hangsúlyozó műveinek igézetében készültek.
1907 márciusában a Függetlenek Szalonjában kiállított képei kapcsán, a már említett névadó művészeti kritikus, Louis Vauxelles, a fauveok között említi, Czóbel, Delaunay és Metzinger társaságában. Egy rövid magyarországi tartózkodás után 1908-ban ismét Párizsba érkezik és újra kiállít. Műveinek rangos méltatója akad: Maurice Denis dicséri meg képeinek rajzos elemeit. A következő évben festette egyik legfontosabb művét, a Kancsós csendéletet és ekkor készült vizsgált festményünk is. Mindkettő jól illusztrálja azt az elemi erejű hatást, melyet Cézanne és Matisse képei jelentettek Berény számára.
Az 1909-es esztendőhöz a modern magyar festészet történetének egyik döntő eseménye is kötődik. A később Nyolcak néven kiállító művészcsoport ekkor vált ki a csupán néhány évvel azelőtt alakult MIÉNK-ből és Új Képek címen december végén kiállításon mutatkozott be a Könyves Kálmán Szalonban. A tárlaton mindössze 32 festmény szerepelt, együttes hatásuk, radikális újszerűségük és egymást erősítő stiláris rokonságuk azonban így is megdöbbentette a látogatókat. A korabeli kritikák szélsőséges értékelései már a kortársak számára is nyilvánvalóvá tették: valami új született a hazai művészetben, a megnyitó napjától kezdve - ahogy Lukács György megfogalmazta a kiállítás kapcsán tartott felolvasásán - "az utak elváltak". " Ez a nap - 1909 december 30. - dátumot jelent a magyar képzőművészet történetében." - írta az egyik tudósító kritikus.
A csoport többsége nagyméretű reprezentatív festményekkel szerepelt, mint Kernstok Két fiúakt vagy Pór Bertalan Család című munkájával. Mindkettő már régóta kanonizált értékei festészetünk történetének: a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállítását díszítik. Berény egyetlen képét a tárlatról tudósító Bölöni György a következő szavakkal jellemezte: "kis táblaképe, minden absztrakt volta mellett, mámoros színekkel festett, portréhűségű magyar táj." Sajnos konkrétabb információt sem a korabeli sajtóból, sem a Könyves Kálmán Szalon által kiadott katalógusból nem tudhatunk meg, hisz minden forrás Berény képét csupán a szűkszavú Tájkép címmel jelöli. Teljes bizonyossággal tehát nem állítható, de könnyen elképzelhető, hogy vizsgált képünk - a viszonylag kisebb méret, a téma azonossága és a vakrámán olvasható pontos datálás tanúsága szerint - azonos az Új Képek kiállításán szerepelt, Bölöni által is említett festménnyel. A Cézannet idéző feszes szerkezet, a tömbszerű, plasztikus formálás - mely leginkább a bal oldali bokrok modellálásán szembetűnő - valamint a mértékkel szabadjára engedett, mégis ragyogó színek Berény festményét a korszak fontos, és az életmű kiemelkedő alkotásai közé emelik.
A fauve lázadás után Párizsban már a kubisták borzolják a kedélyeket, Magyarországon pedig a Matisse környezetéből visszaérkező neósok váltanak ki szakadásig feszülő ellentéteket Nagybányán. Izgalmas korszak a művészet egyetemes és hazai fejlődésében egyaránt. Berény életművének legerősebb szakaszában, ebben a forrongó, hatalmas változásokat hozó néhány esztendőben született e most újra közönség elé kerülő festmény.
Molnos Péter