Irodalom
Kempelen Béla: Magyar nemes családok. 6. kötet, Khár–Lyukáts. Grill Károly, Budapest, 1913.
Asszony, divat, lélek. Megváltoztatják-e az új divatformák az asszonyideált? Eton, foxtrott, fiús alak és rövid szoknya a mérlegen. Írók, festők, szobrászok nyilatkozatai a modern asszony és modern divat problémáiról. Magyarország, 1926. április 4.
Vaszary János képei az Ernst-Múzeum kiállításán. Ernst Múzeum, Budapest, 1930.
A főváros vásárlásai a Műcsarnok tárlatán. Pesti Napló, 1933. május 13.
Genthon István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935.
Márjás Viktor: A mai Vaszary. Magyar Művészet, 1935, 161–168.
Rabinovszky Márius: Révész István gyűjteménye. Magyar Művészet, 1936, 204–214.
Endrődy Béla: A Zerbó-bó-ban. Színházi Hét, 1938/43., 59–61.
Vitéz Nagy Zoltán: Új magyar művészet. Száz év szobrászata és festészete. Athenaeum, Budapest, 1941.
Petrovics Elek – Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, 1941–1942.
Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között (1920–1940). Visszaemlékezések. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1956.
Haulisch Lenke: Vaszary (1867–1939). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960.
Simon Gy. Ferenc: Híres festmények. Képes Újság, 1974/50., 14.
Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978.
Rum Attila: Vaszary János. Bumbum, Budapest, 2005.
Plesznivy Edit: Vaszary János. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Vaszary kertje: Vaszary János és Tata. Szerk.: Kövesdi Mónika, Kuny Domokos Múzeum, Tata, 2015.
Art deco modernség, japános minimalizmus és arisztokratikus elegancia. A bravúrosan könnyed motívum Vaszary János fehér alapos korszakának vitathatatlan csúcsa, a Park sorozat rajongott főtétele és a modern magyar festészet egyik ikonja. Ünnepelt chef-d’oeuvre. A most felbukkant új változat a művész főrendi barátainak örökségeként őrződött meg. Először láthatja a széles közönség.
Az ikonikus főmű
„E korszakának legismertebb alkotása kétségtelenül a Parkban című festmény. Nagyon sokan, Vaszary nevét hallva, ezt a művét képzelik maguk elé” – írta Haulisch Lenke a művészről szóló 1960-as monográfiájában a Parkbanról. A téma nemcsak az érett Vaszary ünnepelt fehér korszakának, de az egész életműnek a legrangosabb főműve, mindenki által ismert ikonja. Haulisch így jellemezte a legkarakteresebb Vaszary-alkotást: „Dekoratív háttérré simított, smaragdzöld gyepszőnyegen, lilatörzsű fák előtt, kertiszéken és nyugágyon három nő pihen a festményen, háttal a szemlélőnek, a napi divat szerint öltözve. Szűkszavú, mégis érzékletes előadásmódja, artisztikus kompozíciója a japán festészet csodálatos alkotásait juttatja eszünkbe.” A kép könnyed, japános eleganciája magával ragadó; ezt erősíti a beszélgető három nőalak oldott sziluettje, a nyugszékek pár vonallal érzékeltetett szerkezete és a fák dallamos ívben meghajló lila törzse. Az egészhez a kontrasztos hátteret, az „alapot” a széles ecsettel elkent nedvzöld pázsit teremti meg, amely fokozatosan fehéredik ki a rózsaszín padkás sárga terasz felé közeledve alul, és finoman világosodik bele a jelzésértékű égbe a fák mögött a magasban.
A figurák a korabeli art deco divatot visszhangozzák, de a kompozíció különlegességét a japán metszetektől örökölt kihagyásos szerkesztésmód teremti meg. A kép középpontjában a pázsitszőnyeg monokróm „üressége” áll, az a bravúrosan modern gesztus, mely a csendes délutáni beszélgetés elrévedő szüneteit jeleníti meg, belevegyítve az elrepült nyár utáni nosztalgikus sóvárgás mélyről feltörő érzését. A kompozíciós erővonalak képzeletbeli spirálvonalként szinte körbeölelik a vízszintesen húzott, széles ecsetvonásokkal megformált pázsitmezőt. A kék nyugágy kidudorodó vörös-fehér alja indítja a lendületes energiaáramlást, ezt folytatja a bal oldali fa vastag, lilás törzse. Felül a spirálvonal elhagyja a kép tetejét, majd a centripetális húzóerőnek engedelmeskedve visszatér és – a jobb oldali facsemeték kettős vonala mentén leereszkedve – belecsavarodik önmagába, végül feloldódva a mályvaszínű központi fa ostorcsapásszerű ágában.
Az első, 1941/1942-ben megjelent Vaszary-monográfiát jegyző Kárpáti Aurél a Parkban híres példáján keresztül mutatta be a festő jellegzetes virtuozitását: „Arra, hogy miképp alakítja át Vaszary a maga sajátos festői látományává a valóságot, talán legjobb példa a Parkban. Kevesebb szóval ennél többet mondani majdnem lehetetlen. Az odavetett ecsetvonásokkal rajzolt, színes kerti székek, a bennük ülő nőalakok sziluettje, az egyetlen világoszöld folttá simított üde gyepszőnyeg, a föléje boruló lombok sötét kontrasztja, a kígyózó fák lilás törzse s a hátul megvillanó ég mélykékje: mind csupa dekoratív jelzés. Az egész mégsem puszta dekoráció. Ellenkezőleg, teljes és tökéletes illúziója az élő valóságnak. Csak a legnagyobb japán mesterek tudtak ilyen rafináltan egyszerűek, ennyire zseniálisan sűrítettek, egyszerre tudatos és spontán kifejezőerejűek lenni. Micsoda hatalmas kultúrából szűrődött le ez a páratlan technikai biztonság. Mindaz, amit Vaszary valaha tanult, vérré váltan, összegezve él ebben a fölényes tudásban. […] Mert Vaszary csak tanult, de sohasem utánzott, s mert művészi nacionalizmusa nem az elkülönítő, inkább az egyetemes művészettel összekötő, közös vonásokat kereste.”
A kiválóan dokumentált, több változatban megfestett Parkban első, 1928-ban (vagyis Vaszary utolsó, „fehér alaposnak” nevezett korszakában) készült variánsát a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. A közönség először a Műcsarnok 1933-as átfogó, csoportos nemzeti bemutatóján, „A magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter által rendezett Nemzeti Képzőművészeti kiállításon” láthatta (kat. 643.). A főváros – több más alkotással együtt – megvette a képet a minisztériumi rendezésű tárlatról. A festmény ezt követően több nemzetközi kiállításon is megfordult, előbb az 1934-es Velencei Biennálén, majd a 20. századi magyar művészetet bemutató londoni csoportos tárlaton 1937-ben a Morland House-ban. Ezt követően a Kopp Jenő által rendezett, a Fővárosi Képtár gyűjteményéből válogatott kiállításra is bekerült a Nemzeti Szalonban 1937-ben.
A festmény már születésekor kortárs ikonná vált, folyamatosan szerepelt a művészettörténeti összefoglalókban. Genthon István közölte reprodukcióját Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig című könyvében 1935-ben (mindössze két évvel a mű első kiállítása után!). Politikai oldaltól függetlenül minden korszak-összefoglalóban helye volt: Vitéz Nagy Zoltán 1941-es Új magyar művészetéből ugyanúgy nem hiányozhatott, mint Lyka Károly 1956-ban kiadott, Festészetünk a két világháború között című kötetéből, de a 60-as évektől kezdve a rangosabb nemzeti művészettörténeti válogatásokból vagy albumokból sem. Az intézményi átszervezések miatt az 50-es években a festmény átkerült a Szépművészeti Múzeum tulajdonába, majd kikötött az 1957-ben alapított Magyar Nemzeti Galériában; számtalan kiállításon megfordult az 1960–70-es években itthon és külföldön.
Parkot a modern falakra
A Vaszary-féle párizsias modernségre nyitott polgárság rajongott a festményért. A művész 1933-ban egyik újságíró barátjának, Sós Endrének írt egy – viccelődve zsörtölődő – levelet, amelyből kiderül, hogy olyan népszerűvé vált egy csapásra a parkos téma az 1933-as kiállítás után, hogy többen rendeltek belőle újabb változatot. A Parkban telibe találta a korszellemet. Nem véletlenül: Vaszary mindig tág esztétikai összefüggésrendszerben gondolkodott. A friss tendenciákra mindig érzékenyen reagáló festő az 1930-as, az Ernst Múzeumban rendezett nagy kiállítási katalógusának előszavában – a kép új pozícióját keresve – így méltatta a modern építészet erényeit: „A modern építészet megtalálta a modern életnek való formát. Eltűntek a történelmi stílusok zagyva és minden teremtő erő nélkül való ismétlései; eltűntek a gipszek, a stukkók az oszlopok, párkányzatok. Vas és beton. A lakóházak egyszerűek kiképzésben: a falak világosak – műteremszerű nagy ablakokkal, sok fény, levegő járja át a lakásokat – kevés, átlátszó függöny a bútorok a lehető legegyszerűbb fa, fém, és üvegkonstrukciók. Szanatóriumszerű? Igen, szanatóriumszerű. Miért ne legyen az európai ember lakása szanatóriumszerű? A higiénia és egyszerűség önmagában is szép.” Vaszary itt arról a modern lakóház-építészetről beszélt, amelyet mai ingatlanos szakkifejezéssel „bauhausosként” szokás emlegetni, de ennek a kései leszármazottai jelennek meg a mai minimalista kortárs otthonok között is. A festő pontosan érzékelte, hogy ezekben a fehér, modernista enteriőrökben milyen képek érvényesülnek megfelelően: „Ezek a falak természetesen nem tűrik meg a sötét és nehéz olajképeket, sem a bútorszerű plasztikus kereteket, hanem a nagy falsíknak megfelelő, világos, freskószerű díszeket, melyek felett könnyen átsurranik a fény.” Fehér korszakának fénnyel és levegővel teli esztétikája pont ehhez igazodott, akárcsak a periódus ikonikus fő témája, a Parkban levegősen könnyed, már-már japánosan minimalista stílusvilága.
A kortársak lelkesedtek Vaszary újszerű modernségéért. A források alapján tudható, hogy a kor neves polgári műgyűjtője, Révész István tekintélyes Vaszary-kollekciójában is megtalálható volt a Parkban egyik 1933-as változata; Rabinovszky Márius 1936-os cikke szerint „e gyűjteményben látjuk […] a Székesfővárosi Múzeumban lévő Park c. kép remek változatát (1933), mely perspektívájában, lebegő anyagtalanságában oly japános, anélkül, hogy megszűnne százszázalékosan Vaszary lenni”. Egy másik, szintén 1933-as változatot őriz a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum, egy magántulajdonban maradt harmadik verzió pedig szerepelt az 1961-es nagy Vaszary életmű-kiállításon (kat. 126.). A most vizsgált kép ezek egyikével sem azonosítható, hiszen az elmúlt közel száz évben nemesi családok falán függött.
Arisztokraták Parkja
A kalandos életű festmény több palota és előkelő otthon falán megfordult a vérzivataros 20. század folyamán. Az örökös család elbeszélése szerint első tulajdonosa perneszi Siklóssy István volt. Kempelen Béla Magyar nemes családok című genealógiai munkájában a 16. század végéig vezette vissza a Somogy megyei Siklóssyak nemesi oklevelének eredetét. A patinás famíliából perneszi dr. Siklóssy Gyula – országos hírű szemorvos – 1887-ben kapta címe megerősítését és előnevét (a birtok központja, a somogyi Pernesz után). A Siklóssyak között számos neves doktort és ügyvédet ismerünk a 20. század elejéről, többek között perneszi Siklóssy Lászlót, aki több kultúrtörténeti könyvet írt, gyűjtői egyesületet is vezetett, és kapcsolatban állt Vaszaryval (erről több levél is tanúskodik a Magyar Nemzeti Galéria 2007-es katalógusában). A festmény első tulajdonosa, perneszi Siklóssy István 1904-ben született Budapesten, itt végezte jogi tanulmányait. A több nyelven beszélő, művészetkedvelő fiatal jogász jól ismerte a szintén főrendi családból származó Vaszaryt. Nemcsak az előkelő pesti kártyaklubokban találkoztak, de a fiatal ügyvéd a festő tatai villájában is megfordult. Több Vaszary-kép büszke tulajdonosának mondhatta magát, köztük a kollekció koronaékszerének, a Park ciklus egyik leggazdagabb kompozíciójáénak.
A festmény sokáig Siklóssy otthonában függött, a budai vár egyik palotájában. (A korabeli címjegyzékek szerint az épület az akkoriban a Zichy család birtokában álló Verbőczi utca – ma: Táncsics Mihály utca – 21.-es szám alatti barokk lakóházzal azonosítható.) A fiatal ügyvéd Olaszországba származott el. 1938-as házasságáról „firenzei nász” mottóval adott hírt a kor társasági lapja, a Színházi Élet: „Itt van például az a hymenhír, amelynek a társaságokban »firenzei nász« a címe s már számos előadásban hallottuk, noha a világ legegyszerűbb és legrokonszenvesebb eseményét tartalmazza: két egymást régen szerető szív boldog egyesülését. […] Siklóssy István és Murányi Bobi házasságot kötöttek Firenzében.”
A családi emlékezet megőrizte a festmény utóéletét is. Amikor Siklóssy 1948-ban hivatalosan is elhagyta az országot, a festményt nem vihette át a határon, így az a szülők Bajcsy-Zsilinszky úti lakásában maradt. Itt élt az unokahúga (és egyben keresztlánya), aki később szintén elhagyta az országot, és hozzáment a magyar származású, de az egész Monarchia területén birtokokkal és kastélyokkal rendelkező, gazdag múltú arisztokrata család sarjához, gróf Pálffy Sándorhoz. A Vaszary-képet már csak a rendszerváltás után vihette magával bécsi otthonába, ahol korábbi tulajdonosa – a keresztapja – hivatalosan is neki adományozta. A kalandos életű festmény a közelmúltban tért haza Magyarországra, most először szerepel a hazai közönség előtt.
Modern idők
Az art deco fővárosából, Párizsból hazatérő Vaszary fellelkesülve elemezte 1926 tavaszán a Magyarország című napilap újságírójának az első világháború után átalakuló modern nő új megjelenését: „Átváltozásában szinte száz évvel rohant előre […], már nincsen meg a külön tempója, elzárt útja, a nő a férfi nyomába szegődött. Ezzel az előretöréssel egyidejűleg megváltoztatta külső megjelenését is és ebben a tekintetben bámulatos átváltozást mutat. A rövidre vágott haj nem egy külső forma, hanem egy páratlan súlyú probléma felállítása és megoldása. A rövid hajjal egyszerre a nő felszabadult. Ruhatárából eltűnnek a tollak, a rüssök, a korzettek, a szalagok és mindaz, ami a nőt dekoratívvá tette. A rövid haj parancsol, és parancsa nem tűri ezeket a szépségszurrogátumokat. Helyette megjelent a csupasz nyak, dekoltázs, meztelen kar, térdigérő ruha, mely a láb felszabadítását jelenti, és előttünk áll a nő, aki vonalainak ritmusával, felszabadult mozgásának bájával, jólápoltságával, kitenyésztett testiségével hat. Mind olyan szépség, mely a régi görög testi kultúrával egyenrangú.”
Az igazi modern, „art decó stílusú” nőket látjuk a teraszon beszélgetni a képen is: könnyed nyári selyemruhák, kék körvonalakkal felskiccelt magassarkú cipők, korallszínű rúzsok, bubifrizurák és az elmaradhatatlan kis kalap. Mindehhez jellegzetes ruhaszínek társulnak: a vaszarys sötétkék, a zöld pázsittal komplementerbe állított narancs és a magentás rózsaszín. 1935-ös nagy tanulmányában Márjás Viktor elemezte az érett Vaszaryt festészetét. Pontosan látta, hogy az idős mester hedonista életigenléssel fordult az őt körülvevő világ szépségei felé: „Vaszary gáláns festői világában nem érezni a kor keserű ízeit […]. De Vaszary nem is akarja éreztetni mindezt, ő nem ítél a kor felett, nem moralizál, ő a mozgásban az élet lüktetését és még rontó dinamizmusában is az élet vitalitását érzi.”
A tatai nyaraló kertjében
A festő monográfusa, Gergely Mariann a Magyar Nemzeti Galériában 2007-ben rendezett nagy kiállítás katalógusában meghatározta a Parkban helyszínét is: „Vaszary változatos parkjeleneteinek színhelye a tatai ház előtti kert. A házaspár tavasztól késő őszig a Thoroczkai Wigand Ede tervezte villában lakott, a barátok gyakran meglátogatták őket. A kertre nyíló teraszajtókat teljesen kitárták a napfényes természet felé. A strandöltözékekbe bújt hölgyvendégek gondtalan időtöltése a párizsi életképek nagyvárosi hangulatát hozta el a vidéki hétköznapokba. Láthatóan nyugodt volt itt az élet, menedéket nyújtott a szakmai harcok és bántó perlekedések elől visszavonuló festőnek.”
A rendszerváltás utáni időszak egyik legnagyobb sztárművészévé váló Vaszary fehér korszakának gazdag termését egyre jobban ismeri már a művészettörténet. Tudjuk, hogy bár számos alkalommal örökítette meg a népszerű tengerparti üdülőhelyek előkelő közönségét, sokszor saját műteremházának kertje szolgált a jelenet hátteréül. A művész és felesége, Rosenbach Mária 1909 tavaszától kezdve rendszeresen megfordult a remek hangulatú parkjairól ismert Tata-Tóvárosban. Ahogy az özvegy későbbi visszaemlékezéseiben írja, 1910 körül „vásároltunk egy üres telket, és arra építettük a jelenleg is birtokunkban levő villát, mely egészségi szempontból a körülötte befásított területtel együtt kifogástalan üdülőhely”. A befutott, sikeres festő 1911-ben terveztette meg a gödöllői művésztelep neves építész-iparművészével, Thoroczkai Wigand Edével szecessziós stílusú tatai nyári villáját. A kertre néző dupla szárnyú ajtó előtti teraszon rendszeresen fordultak meg Vaszaryék vendégei. (A Tata városára hagyott Vaszary-villát jelenleg a Kuny Domonkos Múzeum üzemelteti.)
Egy kedves nyári tatai este emlékét őrzi a Parkban is, hasonlóan jó pár közönségkedvenc kompozícióhoz, amelyek ugyanitt játszódnak. Itt született a kitárt teraszajtó szárnyait is láttatni engedő Kertben ülő nők (1920-as évek vége, MNG), a divatlapba illő szőke art deco szépséget ábrázoló Verandán álló piros pizsamás nő (1930 körül, MNG), a pázsiton hanyatt fekve olvasgató nőt megjelenítő Pihenő a kertben (magántulajdon), a fauve-os sárga-vörös lombokat ábrázoló Ősz (1938, magántulajdon) vagy az asztal körül beszélgető hölgyeket megörökítő Parkban (1930 körül, magántulajdon). Ezek alkotják a most elemzett Leitmotif közeli rokonságát az életműben. Ahogy a nagy francia impresszionisták kedvenc motívumaikkal (például Monet a roueni katedrálissal) vagy Rippl-Rónai a Róma villával, Vaszary sem tudott betelni a kert különleges hangulatával. De a korszak vitathatatlan csúcspontja és egyszersmind a modern magyar festészet ikonja maga a nagy Parkban motívum, amelynek most felbukkant új változata a legjobb féle art decós virtuozitás megtestesítője.