A számos alkalommal kiállított és reprodukált, még az 1958-as velencei biennálé magyar anyagába is beválogatott Párizsi Szajna-part a Czóbel-életmű egyik legjelentősebb darabja. A legendás Szilágyi-gyűjtemény egykori gyöngyszeme a festő két világháború közötti érett periódusának összefoglaló, szintetizáló alkotása: múzeumi rangú, korszak-monográfiák lapjaira kívánkozó remekmű, amely közel száz esztendővel megfestése után most először kerül a műtárgypiacra.
Visszatérés
A festmény születésének éve, 1925 fontos korszakhatárt jelentett Czóbel életében. Budapest, Nagybánya, München, Párizs, Amszterdam, Bergen és Berlin után újra visszatért a művészet fővárosába, pályakezdő periódusának leginspirálóbb helyszínére. A francia főváros persze nem ugyanazt a képet mutatta, mint a század első évtizedében, a modern festészet születésének páratlanul izgalmas időszakában. Ám a ragyogó szépségű, képek százait ihlető metropolisz, a kultúrától átitatott miliő, a pezsgő kiállítási élet és a művészektől nyüzsgő kávéházak a húszas évek közepén is elvarázsolták az ideérkező külföldieket.
A feleségét és leányát Németországban hagyó festő először az Avenue du Main egyik szállodájában, a 71-es számú házban működő Hôtel Moderne-ben vett ki szobát, majd alig pár hét után átköltözött a Quai Saint-Michel 1-es szám alatt magasodó Hôtel de Notre-Dame legfelső emeletére. Szállodai szobája ablakából pazar kilátás nyílt: a Notre-Dame-katedrális, a Szajna és hídjai, a Párizs jelképévé váló könyvárusok sora a rakparton, a sétáló gyalogosoktól, rohanó automobiloktól és tömött omnibuszoktól nyüzsgő utcák a nap minden pillanatában témaötletek százait kínálták a festőnek. Az újabb párizsi évek a kezdeti magánéleti nehézségek ellenére kiteljesedést hoztak Czóbel pályáján. Akkori körülményeiről Gráber Margit visszaemlékezése tudósít, aki férjével, Perlrott Csaba Vilmossal közel egy esztendőn át szintén ebben szállodában élt: „1926-ban egy födél alatt laktunk Párizsban a Hotel Notre-Dame-ban, alighanem akkor lehetett élete mélypontján. Családját elhagyta, kis vagyonát elvesztette. Párizs nem fogadta a régi elismeréssel. Magatartásán mi sem látszott mindebből, megtartotta vidám fölényét.”
Párizs madártávlatból
A fauve forradalom színhelyére visszatérő festő új párizsi korszakában előszeretettel választott témákat emeleti ablakából kinézve. A modern festők többségéhez hasonlóan őt is megigézte a megemelt nézőpontból feltáruló látvány dinamizáló, meglepő vizuális effektusokat kínáló karaktere. A Quai Saint-Michel és a Rue du Petit Pont sarkán álló, több mint 200 éve épült hotel egyike Párizs legszebb kilátásaival büszkélkedő szállodáinak. Az alatta folyó Szajna a rajta átívelő, forgalomtól nyüzsgő hidak sorozatával, jobbra a Notre-Dame-székesegyház tekintélyt parancsoló látványával tökéletes esszenciája annak, ami e mágikus vonzerejű város legfőbb értékét adja. Nem véletlen, hogy Matisse legendás, éveken át Derain-nel is megosztott műterme, a Quai Saint-Michel 19-es számú ház harmadik emeleti lakása csupán 115 méterre áll ettől a helytől, míg az az ablak, amelyből Tihanyi Lajos a Pont Saint Michel című képét festette, alig 70 méterre, csupán két háztömbnyire található. Czóbel tehát a modern művészet megszületésének kultikus centrumában állította fel festőállványát, hogy elkészítse a most vizsgált kompozíciót, festői tisztelgését a művészet fővárosa előtt.
Összesen öt olyan festményt ismerünk az életműben, amely minden kétséget kizáróan a Hôtel de Notre-Dame emeleti ablakából készült. Mind közül a legjelentősebb éppen a most vizsgált alkotás, amelyen a Pont Saint Michel északi végén, a Cité-szigeten álló épületek – jobbra néhány bérház, balra a Palais de Justice délnyugati sarka – láthatók a Quai du Marché Neuf részletével és a rakpart jellegzetes, meredek lépcsőjével.
Óda Párizshoz
„Párizs varázsa, mint a napfény, úgy sugározza be a földet.” Orbók Attila, a Sorbonne egykori hallgatója, a Magyarország című lap első világháború előtti párizsi tudósítója egy életen át próbálta megválaszolni a sokakat foglalkoztató kérdést, amelyet Párizs élete című 1927-es kötetében így fogalmazott meg: „Mi ennek a csodálatos vonzásnak a titka? Vajon pusztán az a hatalmas szerep, amit ez az óriási város a népek történetében játszott, mindig elől járva az újkorban a megváltást ígérő eszmék fáklyájával? A nagy francia elmék iránti kegyelet teszi-e Párizst olyan vonzóvá, hogy szerelmesen gondol reá minden művelt ember, a japáni diák és a pesti kabaréköltő? Múzeumainak páratlan gazdagsága, mondén életének gyönyörei, mulatóinak bizarr ledérsége, a boulevardok tarka tömegeinek hullámzása, vagy a régi negyedek poétikus romantikája, parkjainak és temetőinek édes-bús hangulatai azok a sajátságai, amelyek szerelmesévé teszik az idegent? Aligha… Mindezt megtalálja, többé-kevésbé nagyobb mértékben is máshol a vándor. Róma nagyobb múltról regél és műkincsekben legalább olyan gazdag, a londoni Picadellyn még elevenebben és tarkábban él az utca, mint Párizsban. […] Párizs csodálatos varázsának titka az a harmónia, amely abban a nagy egészben, emberekben és kövekben, amit Párizsnak nevezünk, megnyilvánul. Párizs színeit, hangulatait, emlékeit, tradícióit, a múlttal elvegyülő jelenét egységes kompozícióvá varázsolta a legnagyobb stílművész, a francia géniusz, az a gall-római szellem, amely két évezreden át megőrizte páratlan eredetiségét.”
„Néha meg vagyok győződve, hogy itt csinálják a világot” – írta A párizsi boulevard című könyvében Szini Gyula író és műkritikus. Ez a szinte misztikus sejtelem sokakat sarkalt arra Magyarországon is, hogy a francia fővárosba utazzanak. Írók és költők mellett a festőművészek számára is az álmok beteljesülését jelentette egy-egy nehezen megvalósuló, nagy anyagi áldozatokkal járó párizsi tanulmányút. A kiállítási élet páratlan aktivitása, a jellegzetesen francia, zsűrimentes tárlatok a Függetlenek Szalonjában, a virágzó, széles nemzetközi kapcsolatrendszert működtető műkereskedések és a nyüzsgő kávéházi kultúra páratlan vonzerőt jelentett az új impulzusokra vágyó művészek számára.
A legfranciásabb magyarok: Rippl-Rónai és Czóbel
„Párizs után már diákkoromban vágytam. Rippl-Rónai is hozzájárult ennek fokozásához. A Royal szállóban rendezett kiállítását majdnem naponta meglátogattam.” Czóbel Béla szavai, amelyek Az új magyar művészet önarcképe című interjúkötetben jelentek meg 1946-ban, történeti kontextusba helyezik azt a jellemző rokonságot, amely Rippl és Czóbel, a két legfranciásabb magyar festő művészete, alkotói módszere és lelkialkata között kimutatható. A most vizsgált kép mintha egyenesági leszármazottja volna Rippl-Rónai 1914-es Palace de l’Observatoire vagy éppen a szintén Párizs ihlette Városi forgatag című alkotásának.
A puhán, vattásan feltett színek, a rózsaszín, a narancs, a vörös és a kék árnyalatok lélegző, egymásba olvadó foltrendszere lírai költeménnyé áll össze Czóbel 1925-ben készült képén. Azt a minden formai ügyeskedést, pöffeszkedő pátoszt és felszínes technikai mutatványt nevetségessé tevő lelki pluszt érezzük rajta, amelyet a legendás műkritikus, Kállai Ernő e szavakkal foglalt össze egy 1937-es cikkében: „Czóbel Béla képeinek pompás festői burkolatát az emberi érzület hatja át. Lüktetése olyan mélyről fakad, hogy szívünk csak akkor ér hozzá, ha szemünk már eligazodik a színek buja sűrűjében. Czóbel ragyogó mestere az érzelmesen, hevesen járó ecsetnek, de alkotó ereje a legszédítőbb festői viharzás közben sem szóródik szét a felületen. Az ecsetjárás legbravúrosabb futamai, a színek legmohóbb csordulása mögött is nyugodt mélységek sötétlenek kiapadhatatlanul. Czóbel festőisége válogatott ínyenc-örömökkel csalogatja szemünket, egyre tovább, egyre beljebb és közben észre sem vesszük, hogy szívünket fonja be a mélység rejtelmes, vonzó erejével. Ami először talán »csak« új, érdekes festői izgalomnak, színekkel és formákkal játszó, optikai szeretkezésnek tetszett, az végül egész lelkünket kívánja.”
Kállai 1925-ben, Új magyar piktúra című kötetének lapjain így írt a Párizsi Szajna-part legfőbb értékét adó, utánozhatatlan koloritról: „Az alkonyati homályba süllyedt színek intenzitása úgy lappang a felület lefogott tónusaiban, mint izzó parázs a szürke, de meleg hamu alatt. Nagy, puha hullámokban ömlik el a képeken a tónusok sötét, vörösesbarna, zöld és liláskék melegsége. Alóluk csak helyenként villog ki a tűzvörösnek, rózsaszínnek vagy aranysárgának egy-egy hirtelen, rövid fölcsillanása. A felületnek egyébként meglehetősen nivellált technikájában az ecsetvonások alig észrevehető fodrozódása szokta ezt jelezni. Mert Czóbel nem a könnyen kínálkozó poénok vagy lendületesen körülkanyarított nagyotmondások, hanem a komoly szellemi és mesterségbeli elmélyülés embere.”
Művészet márványból – főművek gyűjteménye
A Párizsi Szajna-part értékét tovább növeli, hogy elkészülte után a kor egyik legjelentősebb gyűjteményébe került, s közel nyolc évtizeden át nem is mozdult el onnan. A Gresham-kör két legfontosabb mecénása, Oltványi Imre és Fruchter Lajos nyomában több kitűnő kollekció született az 1920–30-as évek folyamán, amelyek sorában előkelő hely illeti meg Szilágyi Sándor lenyűgöző válogatását. Létrehozója a húszas évek végéig a Főváros tulajdonában lévő Első Magyar Szállítási Vállalat vezetője volt, majd a cég megszűnését követően, 1930. január elsejével önállósította magát, és Budapest egyik legprosperálóbb sírkőgyárát és -kereskedését hozta létre a feloszlatott cég egykori telephelyén. A képzőművészettel való szorosabb kapcsolata 1917-ben kezdődött, amikor egyetemi tanulmányainak részeként beiratkozott Fieber Henrik művészettörténeti kurzusára. Bár az előadások során csupán a klasszikusok kerültek terítékre, ez is elég volt ahhoz, hogy Szilágyi egy életre a művészetek rajongójává váljon. Visszaemlékezései szerint már ekkor elhatározta, hogy leendő otthonában képekkel fogja körülvenni magát, az első vásárlásra mégis több mint tíz esztendővel később került sor. 1929-ben a Ferber-féle műkereskedésben megtetszett neki egy Benczúr-festmény, amelyet megszerezve elindult a gyűjtővé válás útján. Fruchterhez hasonlóan először ő is a régi magyar mesterek műveihez vonzódott, s egy kisebb, alig két tucat műből álló kollekciót állított össze többek között Barabás Miklós, Deák-Ébner Lajos és Borsos József alkotásaiból. Hamar ráébredt azonban arra, hogy ezen a területen már csak a szerényebb kvalitású festmények megszerzésére nyílhat lehetősége, s mikor kételyei támadtak képei művészi értékére vonatkozóan, egy huszárvágással, egyetlen nap leforgása alatt túladott egész gyűjteményén.
A kortárs művészek közül elsőként Szőnyi Istvánt látogatta meg Baross utcai műtermében. Ő irányította Bernáth Aurélhoz, akinek életművéből elsőként a Kikötőmunkás című festmény került be a rohamléptekkel bővülő kollekcióba. Kapcsolatrendszere és művészi ízlése folyamatosan fejlődött, így Endrődy Sándor utcai villája idővel a modern magyar festészet, elsősorban a Gresham társaság alkotónak valóságos bemutatótermévé vált.
Czóbel életművéből a Párizsi Szajna-part mellett megszerezte a később Dévényi Ivánhoz került Rózsaszín kombinés fekvő nőt és a Kisvárosi utcát, valamint a ma már a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményét gazdagító Szakácsnőt.
Bár Bernáth, Czóbel, Berény és Egry művészete is nagyon közel állt hozzá, legfőbb kedvence Szőnyi volt, akit nem csupán művészként, de emberileg is nagyra tartott. A gyűjtő a harmincas évek közepén legalább négy kiemelkedő munkát szerzett meg a festő életművéből, amelyek közül az ikonikus Szürke a Duna jelentette az egyik csúcspontot.
Az idős gyűjtő ezekkel a mondatokkal zárta máig publikálatlan visszaemlékezését: „A gyűjteményem hatvan évi munkám eredménye. Most is úgy érzem, hogy nagyon érdemes volt gyűjteni. Fruchternek több lehetősége volt, mint nekem, de ő sem szórhatta a pénzt. Mi mégis a drága, de nagy kvalitású képeket vásároltuk. A kiállításokon első kérdésünk volt: Fruchter itt volt már? Szilágyi járt már itt? Mert ha igen, a legjobb képeket megvette már a másik.”
A Párizsi Szajna-part tökéletesen igazolja Szilágyi szavait. A kitűnő ízlésű gyűjtő művész barátai tanácsát követve tévedhetetlen érzékkel talált rá a Czóbel-életmű egyik legszebb, leggazdagabb kompozíciójára, amely az École de Paris és a két világháború közötti magyar piktúra egészének egyik legjelentősebb, muzeális rangú darabja.