Irodalom
Szij Béla: Czimra Gyula festőművész kiállítása. Rákosliget, 1964.
Czimra Gyula (1901–1966) festőművész kiállítása. Fényes Adolf Terem, Budapest, 1967.
Perneczky Géza: Czimra Gyula képeinek kiállítása a Fényes Adolf Teremben. Magyar Nemzet, 1967. február 18.
Tóth Antal: Czimra Gyula (1901–1966) emlékkiállítása. MűvészetMalom, Szentendre, 2006.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György – Gosztonyi Ferenc, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Czimra Gyula művészetéből elsősorban a rákoshegyi magányban készített, varázslatos hangulatú „retró” festményeket ismeri a közönség. De az olyan korai remekművek, mint a meghökkentő, türkizpettyes zakós önarckép (Önarckép szalmakalapban, 1934) vagy a mesebeli szentendrei látkép (Március, 1932), jelzik, hogy az életmű első fele is komoly izgalmakat tartogat. Mindenféleképpen ezek közé sorolható a most felbukkant kompozíció. Czimra a Szajna-parton, a Cité-sziget északi végén, az Orfèvres rakparton állította fel a festő stafelájt, Párizs legrégebbi hídjával, a legendás Pont Neuf-vel szemközt. Az alsó rakpart átkanyarodik a híd öreg boltíve alatt, jobbra magas fák állnak, egy ideiglenes őrház és a felső rakpart szintjére felvezető konzolos lépcsősor. A házacska ma már nem látható, ahogy bárkákhoz vezető rámpa sem, de a lépcső még ma is ugyanitt vezet fel. A mellvéden túl jobbra a Dauphine tér körüli első kerületi házak sorakoznak, bal kéz felé a Conti rakpart bérházai. A híd felett feltűnő lilás csücskök a Louvre manzárdtetőinek sematizált átiratai, de Czimra amúgy is nagy teret engedett a fantáziájának. Nemcsak játékosan meseszerűre írta át a rajzos részleteket a kéményes piros házikótól kezdve a sétapálcás-cilinderes központi figuráig, de a koloritnál is festői képzeletére hagyatkozott. A Pont Neuf kőfalait okkeresre színezte, az árkádok íveit rózsaszínes pirosra, hogy még élénkebb kontrasztot alkossanak a rakpart pisztáciazöldjével. Az égen vonuló fehér fátyolfelhők barátságos csíkjai repítik át végleg az irrealitás birodalmába a kompozíciót. (A vászon hátoldalán látható tengerparti kastélykapu meseszerű, szürrealisztikus látképe szintén ezt a stílusregisztert szólaltatja meg.)
A budapesti születésű Czimra eredetileg lakatosnak tanult, majd a Ganz gyárban helyezkedett el műszaki rajzolóként. A formákat határoló, minden sallangtól mentes, rajzos stílusa innen eredeztethető, bár utána továbbképezte magát az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamain, majd az 1920-as évek eleji, kulcsfontosságú párizsi évek alatt, ahol megismerte a posztimpresszionista festészetet. Paizs-Goebel Jenő barátjával együtt fedezték fel a francia moderneket (és közösen állítottak ki 1926-ban a párizsi Galerie Zodiaque-ban). Gauguin Bázelben látott kiállítása irányította rá Czimra figyelmét a „primitív” művészet különös kifejezésmódjára. Ennek hatása tetten érhető a most vizsgált párizsi látképen is. De még erősebb a naiv festők fejedelmének, Henri Rousseau-nak a közelsége, ami egyértelműen kitapintható a rajzosan dekoratív, meseszerű képtér felépítésében. Czimra minden esztétikai hatásból egyéni stílust alakított ki, mindig hangoztatta, „hogy ő nem akarja sem a magyar, sem a nagy francia mestereket követni”.
„Ha egyszer megnyílik a jelenkori magyar festészet pantheonja, akkor ott két festménnyel szerepelnie kell majd Czimra Gyulának is” – szólt a 60-as évek legjobb szemű és tollú kritikusa, Perneczky Géza jóslata a művész posztumusz kiállításán. Bár a pantheon nem készült el, Czimráért csak művészettörténészek és gyűjtők kicsiny csapata lelkesedett évtizedeken keresztül. (De a hatása a kortárs művészetben is kitapintható: Károlyi Zsigmond újrafestette képeit és installációban is feldolgozta puritán műtermi világát.) A rendszerváltás után – a műkereskedelemnek köszönhetően – mégis megindult újraértékelése. Egymást követték a Czimra művészetét népszerűsítő nagy sikerű bemutatók, cikkek és tanulmányok, de nagyobb katalógus mindeddig nem született. Az igazi szenzáció a közeljövőben várható: a Magyar Nemzeti Galériában rendezendő reprezentatív életmű-kiállítással. Ha lassan is, de Perneczky jóslata beválik, az önként vállalt remeteségben élő művész megkapja méltó helyét a magyar művészettörténeti kánonban.