Alig látható életmű
Zádor István sokat reprodukált, jól ismert műve a felségéről festett 1910-es képmása (MNG), amin a fiatalasszony egy geometrikus karosszékben ül két japán metszet alatt. A kifinomult századfordulós esztétikáról tanúskodó festményen túl Zádor csak egy-két helyen bukkan ma elő, például a képmegosztó internetes oldalakon terjedő, Bajor Giziről festett japonizáló art deco portréjával (Bajor Gizi Haitang szerepében, 1930, Színháztörténeti Múzeum). A magyar festészet történetének kifogyhatatlan tartalékait jelzi, hogy ilyen ígéretes életművek is alig ismertek mélységükben. Pedig Zádor komoly pályaívet futott be, a banktisztviselői karriert hagyta ott a festészetért a 20. század elején. 1906–1909 között Párizsban folytatott tanulmányokat a patinás École des Beaux-Arts-on, majd utána a firenzei akadémián. Megfordult Németországban, Angliában, Egyiptomban és Palesztinában is. Az első világháború során hadifestőként szolgált, majd a kommün bukása után Weimarban és Münchenben élt. Sokat dolgozott a szolnoki művésztelepen, de Hollandiában is.
Fejékét igazgató karcsú nő
A klasszikus iskolák mellett Zádor magába szívta a századforduló rajzos, szecessziós vonalkultúráját. (Könnyen társítható az art nouveau-t geometrizáló kompozíciókkal előadó bécsi Carl Moll-lal is.) Rendszeresen szerepelt a pesti kiállítóhelyeken. Az első világháború előtt a gödöllői kastélyról készített részletgazdag, dekoratív enteriőrképeivel tett szert hírnévre, illetve a főváros régi utcasarkait megörökítő múltidéző litográfiáival. A pesti közönség jól ismerte jellegzetes századfordulós dekorativitással megformált rajzait, amelyek tipikus nagyvárosi jeleneteket ábrázoltak, a kávéházak világától az új kalapját igazító leányig. A most vizsgált festmény is ebben az esztétikai miliőben született. Egy elegáns kalapszalon belsejében járunk, az előtérben egy talpas bemutatórúdon álló női kalap látható, mögötte zöld ajtók nyílnak az üzlet belsejére. Bent – a modern szoborként magasodó kalaptartók között – egy karcsú nő igazgatja fejékét. A függönyön át beszűrődő napfény kék és rózsaszín reflexszínekkel szórja tele az enteriőrt.
Kalapszalonok világa
A kalapnak kitüntetett helye volt a Belle Époque női toalettjében Bristoltól Nagyváradig. A legdivatosabb kalapszalonok – például az Andrássy úti Modes Gabrielle – naponta új modelleket mutattak be, forró dróton tartva a kapcsolatot a neves párizsi műintézményekkel. A változatos formájú remekeket szorgos kezű varrónők igazították a vásárló leányok és asszonyok fejméretéhez. Az 1900-as évek elején folyamatosan növekedett a karimák mérete, egyre nagyobb torna elé állítva a karcsú női nyakakat. A stílus diktáló párizsi szalonok megszabták az adott szezonhoz illeszkedő, éppen aktuális trendeket, a kalap méretét, fajtáját, színét, anyagát, bélését és a hozzá kapcsolódó kiegészítőket, a csipkéket, tollakat, virágokat és szalagokat. A kalapriportokból a mai olvasó számára már ismeretlen modellek kavalkádja tetszik ki, a florentinitől a trottoir-on át a barettig. De elmerülhetünk az anyagok egzotikus bőségében; a Zádor-kép születése idején olyan nyersanyagokkal zsonglőrködtek a kalapkészítők, mint az atlasz, a tüll, az ottománselyem, az angolszalma vagy a lószőr, nem beszélve a picotszélű moiré-ról, a tafotáról, a faille szalagokról vagy a fémhímzésről.
Kalapvirágok
A festmény előterében látható, széles karimájú kék kalapon jól kivehetők a virágdíszek. A korabeli hozzáértők szerint ezek gondosan preparált rózsák; adjuk át a szót a Pesti Napló Violatante címen író divatszakértőjének, aki 1912 júliusában elemezte az őszi szezon friss párizsi trendjeit: „A párisi Grand prix alatt éri el minden esztendőben a divat a tetőpontját. (…) A hosszúkás formák a legkedveltebbek és őszre, sőt télire is a chevalier-kalap uralmát jövendölik a Rue de la Paix modistejei. Mellettük még leginkább a keskeny karimáju kis férfikalap-formákat hordják, vagy pedig az egész széleseket, az arcot beárnyalót. (…) Lingerie ruhákhoz vagy vászonkosztümökhöz egyaránt viselik a fehér posztó és nemezkalapokat. Díszüket rendesen egy szál rózsa képezi, melyet a széles kalapoknál oldalt tűznek a karima szélére (…). Csakhogy ez a rózsa olyan természethü legyen ám, mintha éppen a kertész ollója nyeste volna le a tőről. (…) Beavatott körökben (…) tudják, hogy mire elhervadnak a nyár virágai a kalapokon fognak kivirulni azok pompázó színgazdagságban, hogy élénk színfoltokat szórjanak a ködös őszi utca képébe.”