„Pécsi reneszánsz”
Pécs, ez a gazdag történelmi múltú dél-magyarországi város különös jelentőségre tett szert a hazai modernizmus történetében. A 20. század elején – meglepő gyorsasággal – számos kiemelkedő avantgárd festő tűnt fel a város művészeti életében. Ha igaz az a sokszor idézett feltevés, mely szerint a tehetség kibontakozását nagyban elősegíti az embert körülvevő környezet gyakori, állandó figyelmet és gyors alkalmazkodást igénylő változása, akkor erre a különös „pécsi reneszánszra” könnyen magyarázatot találhatunk. Ezt a várost az első világháború végnapjait követő néhány évben merőben különböző hatalmak birtokolták: az összeomlott Monarchia romjain 1918-ban létrejött a Károlyi-féle köztársaság, következett a szerb bevonulás, kikiáltották a Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot, majd végül eljött a konszolidáció, és a dolgok visszazökkentek a régi kerékvágásba. Ebben az állandóan változó, inspirálóan pezsgő közegben bontakozott ki a Pécsi Művészkör tevékenysége, amelynek egyik kiemelkedő alakja Gábor Jenő volt. Társai közül Breuer Marcell, Molnár Farkas és Forbát Alfréd 1921-ben a weimari Bauhaus növendékei lettek, nyaranta hazalátogatva közvetítették az itthon maradottaknak a legfrissebb nemzetközi művészi törekvéseket.
Párizs vonzásában
Nem meglepő, hogy idővel Gábor Jenő is útra kelt, hogy saját szemével fogadja be mindazt, amit a világ művészetének vitathatatlan fővárosa kínált az új irányzatokra nyitott művészeknek. 1926-ban érkezett Párizsba, abban a periódusban, amikor a francia főváros paradox módon a „legmagyarabb” korszakát élte. Politikai és gazdasági okokból menedéket vagy munkaalkalmat kereső magyarok ezrei telepedtek itt le a húszas évek folyamán. „Sehol a világon nem voltak ilyen népes, bevándorlókból álló művésztelepek – olvashatjuk a bohém Párizs legjobb ismerője, Bajomi Lázár Endre egyik kötetében –, amelyek annyira kozmopolitává tették a Montparnasse-t, hogy egyszer egy mókás kedvű francia rajzoló megnyitott itt egy francia konzulátust!” Közös műtermek, zsúfolt kávéházak, elegáns vendéglők és olcsó restik kínálták a nemzeti kolóniák számára az otthon hangulatát és étkeit, miközben a legegzotikusabb látogatók is megmerítkezhettek a modern nemzetközi művészet aktuális kínálatában. Kétségtelen, hogy az orosz, a lengyel, az amerikai és a japán művésztársaságok népesebbek voltak, de az 1920–30-as években Párizs kicsit „a miénk” is volt. Több magyar vendéglő várta a hazai ízekre vágyó emigránsokat és az egyszerű utazókat egyaránt, és az is jellemző tény, hogy az 1931-es párizsi magyar kiállításon nem kevesebb mint 36 művész mutatta be műveit. Bár a névsor korántsem volt teljes, a katalógus lapjain találjuk többek között Moholy-Nagy László, Prinner Antal, Beöthy László, Tihanyi Lajos és Martyn Ferenc alkotásait.
Párizsi útinapló
Ritka szerencse, hogy Gábor Jenő 1926-os párizsi utazásáról első kézből, a művész fennmaradt útinaplója segítségével is képet alkothatunk. A pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársa, Nagy András által publikált és értő kommentárral ellátott dokumentum tanúsága szerint a fiatal festő és néhány útitársa június 30-án érkezett a francia fővárosba, a Kelet-Európából érkező „zarándokok” tipikus belépési pontján, a Gare de l’Est pályaudvaron. A Rue d’Amsterdam 22. alatt működő Hotel Dieppe-ben vettek ki szobát – az akkurátus feljegyzés szerint 33 frankért. A közel két hónapig tartó párizsi tanulmányút számtalan élménye egy színes kaleidoszkóp villódzó képeként bontakozik ki a napló lapjairól. Reveláló kiállítások, szemkápráztató áruházak, remekművekkel teli múzeumok, veszélyes mulatók, világhírű kávéházak, jazztől hangos éjszakai utcabálok elevenednek meg előttünk, miközben napról napra, óráról órára rekonstruálhatjuk azokat az impulzusokat, amelyek stílusformáló befolyást gyakoroltak az első sikerein már túllévő, de éppen csak főművei előtt álló Gábor Jenőre. A Louvre klasszikusain kívül végre szemtől szemben megismerkedett Renoir, Van Gogh, Cézanne, Degas, Manet, Picasso és Chagall képeivel, de vásárolt egy Sturm-mappát, és Georg Grosz műveit is volt alkalma alaposan tanulmányozni. Bejárta a művészet fővárosának kultikus helyszíneit: sétált a Bois de Boulogne-ban és a Pére-Lachaise temetőben, mulatott a Moulin Rouge-ban és a Casino de Paris-ban, társalgott a Dome és a Rotonde kávéházban, charlestont táncolt a Jockey Klubban, Tannhäusert hallgatott az operában, Picabia, René Clair és Man Ray szürrealista filmjeit nézte egy legendás moziban a Champs-Elysées-n.
A napló egy-egy mondata arról is tudósít, hogy a tengerparti utazással is kiegészülő szoros program mellett Gábor Jenő nem csupán szavakban, de akvarelleken és pasztelleken is rögzítette élményeit, azzal a szándékkal, hogy majd otthoni műtermében fejleszti e képterveket reprezentatív olajfestményekké. Óriási szerencse, hogy az utazásról hazahozott vázlatok között fennmaradt a most bemutatott, mindeddig csupán egy korabeli fekete-fehér reprodukcióról ismert kompozíció előképe is.
A modern Párizs jelképe
A pécsi Janus Pannonius Múzeumban őrzött grafika és a most bemutatott, közel egy évszázados lappangás után felbukkant végső verzió stilárisan leginkább az Amerikában a két világháború között népszerűvé váló precizionizmus irányzatába sorolható. Ezekre a művekre, ahogy Gábor Jenő alkotására is, jellemző a konstruktív fogalmazás, a geometrikus alapformák használata, a precíz, éles rajz és a tiszta, homogén színfoltok alkalmazása. A témaválasztásban a technikai civilizáció, az ipari táj, a gépek és a mérnöki alkotások iránti felfokozott érdeklődés érhető tetten: nagyvárosi veduták, hidak, vasúti kocsik, pályaudvarok és konstruktív építészeti elemek tűnnek fel a képek többségén, miközben szinte érezzük a Bauhaus esztétikai hitvallásának feltétlen tiszteletét.
A meglévő vázlat tanúsága szerint a kompozíciót minden bizonnyal egy többé-kevésbé konkrét vizuális élmény, egy magasban fekvő ablakból vagy egy felüljáróról feltáruló látvány ihlette, így a formák geometrikus redukciója, a tökéletes absztrakció felé mutató stilizálás sem akadályozza meg a nézőt abban, hogy a téma azonosítása után gondolatai a lehetséges értelmezési mezőben kapaszkodókat keressen. A karcsú kémények és a tört vezetésű tetőidomok ritmusos együttese, az ablakokból feltáruló látvány nem véletlenül vált az elmúlt másfél évszázadban Párizs jelképévé, az idelátogató emberek bohém és önfeledt életének szimbólumává. A francia fővárosban hosszabb-rövidebb időre letelepedő művészek szívesen bérelték ki ezeket a legfelső lakásokat: a hangulatos manzárdot művésztetőnek, sőt a szegények tetejének is nevezték egykor, hiszen bérleti díja meg sem közelítette az alsóbb emeleteken kiadó lakások árát. A házak felett végigpillantó művészi tekintet ugyanakkor hamar felismerte a témában rejlő festői értékeket, így nem meglepő, hogy Van Goghtól Cézanne-on át Fernand Légerig olyan sokan rögzítették e meglepő, izgalmas perspektívát nyújtó látványt a vásznakon, s hogy Párizs életének krónikása, André Kertész is számos fantasztikus fotót, sőt egy meglepő önarcképet is szentelt a témának.
Párizs több mint egy évszázada tudatosan építi brandjét, formálja azt az életérzést, amit bédekkereken, plakátokon, festményeken, filmeken és sanzonokon keresztül sugall a világ minden részére. A Notre Dame, a Szajna hídjai, az összebújó szerelmesek egy kávéházban, az Eiffel torony mind ennek a vizuális, érzelemindukáló kultúrkincsnek a jól megformált alkotóeleme. Ebben sorban a Gábor Jenő által is megfestett párizsi háztetőknek is komoly szerep jutott: a korai francia film egyik atyamestere, René Clair Párizsi háztetők alatt című 1930-as filmje éppen úgy ezt példázza, mint a mindenki által ismert Pixar-film, a 2007-ben piacra dobott L’ecsó, amelynek lenyűgöző képi világában kulcsszerepet játszik a manzárdablakból feltáruló látvány.
Gábor Jenő frissen felbukkant alkotása újabb bizonyíték arra, hogy a 20. század magyar festészete ennyi év után is lenyűgöző értékeket rejt. A Párizsi háztetők különleges témájával, az amerikai precizionizmus, az art deco és az École de Paris körével rokon, minden ízében nemzetközi stílusjegyeivel a két világháború közötti festészetünk kiemelkedő, múzeumi rangú darabja: olyan egzotikus gyűjtői csemege, amelyből évtizedenként is csak elvétve bukkan fel egy-egy darab.