A kilencvenes évek közepétől a magyar művészettörténetírás egyre fokozódó érdeklődéssel fordult a női művészet hazai múltja felé. Ennek köszönhető, hogy a méltatlanul elfeledett festő- és szobrásznők pályája és a mozdulatművészet izgalmas története egyre plasztikusabban bontakozik ki előttünk. A téma a nemzetközi porondon már legalább négy évtizede a legnépszerűbbek közé tartozik, ami részben annak köszönhető, hogy a nőművészet története szorosan összeforrt a női egyenjogúságért folytatott küzdelem hőskorával, a 20. század első pár évtizedének emancipációs törekvéseivel. A fokozott történészi érdeklődés természetesen számos kitűnő könyv és jónéhány reveláló kiállítás létrejöttéhez vezetett, s mindez persze hamar visszatükröződött a műkereskedelem egyre látványosabb eredményeiben is. Azok az elképesztő magasságok, amelyekbe Frida Kahlo, Tamara de Lempicka vagy éppen Amrita Sher Gil képeinek árai emelkedtek, a szélesebb közönség előtt is nyilvánvalóvá tették a sokat emlegetett „girl power” kulturális befolyását.
Egy univerzális tehetség
A 20. századi magyar festőnők közül Járitz Józsa életműve az egyik legértékesebb, ráadásul pályája és személyes sorsa hemzseg az izgalmas, inspiráló részletektől. Életrajzán végig tekintve azt látjuk, hogy szinte minden 20. századi modern eszme megérintette: feministának vallotta magát, 1930-ban Párizsból Budapestre hozta a naturizmus gondolatát, miközben a magyar mozdulatművészet egyik korai, nagy tehetségű képviselőjeként tartották számon, akinek gondolkodását nagyban meghatározták a jóga és az antropozófia tanításai.
A tehetős kereskedőcsalád második gyermekeként, 1893-ban született lány Budapesten és anyai nagyszüleinél, a vajdasági Nagybecskereken töltötte első éveit. Legkorábbi emlékei az utóbbi helyszínhez kötődnek, ahol nagyapja a város egyik leggazdagabb embereként sikeres divatüzletet és kalapgyárat üzemeltetett. Egy velencei utazás során, alig öt évesen szembesült először a festészet lenyűgöző erejével, amikor Tintoretto csataképei előtt állt a Doge-palota termeiben. Ettől a pillanattól kezdve tudta, hogy a művészet fogja kitölteni az életét.
Gyermekkora nagyobb részt Pasaréten telt, ahol a Járitz család igazi úttörőnek számított: a vállalkozó kedvű apa a század elején, az elsők között építtetett itt villát, ahová a nyolc tagú família hamarosan ki is költözött. Az élet minden területe iránt érdeklődő, a tánchoz, a nyelvekhez, a sporthoz és a művészethez kifejezetten vonzódó kislány az általános iskola után rávette szüleit, hogy a korabeli Európa egyik legizgalmasabb városába, Drezdába küldjék tanulni. Az ott töltött évek sorsdöntőnek bizonyultak: „Amit ott sűrítve kaptam zenében, képzőművészetben és egyebekben, ahová nap mint nap hurcoltak, az egyszerűen elképesztő és valószínűtlen” – olvashatjuk a festőnő 1969-es visszaemlékezésében. A páratlanul sokoldalú lány minden téren elkápráztatta tanárait: németül, franciául és angolul is megtanult, miközben már ekkor olyan olajképeket festett, hogy az iskola kitűnően képzett művészettörténésze elképedve ecsetelte tehetségét a szülőknek küldött levelekben.
Mondrian tánctanára
A hazatérés és az érettségi letétele után Járitz Józsa számára már egyértelmű volt, hogy a festészetet választja élethivatásként. A legnagyobb áldozatot az jelentette számára, hogy ezért le kellett mondania táncos karrierjéről. Ezen a téren is kivételes képességek jellemzték: kezdetben Émile Jaques-Dalcrose világhírű mozgásművészeti módszerét űzte a Polányi Laura által létrehozott iskolában, majd Nirschy Emiliánál, az Operaház primabalerinájánál képezte magát. Hivatalos festészeti tanulmányait a Deák-Ébner Lajos által vezetett, a Képzőművészeti Főiskolához kapcsolódó női festőiskolában kezdte, de az akadémiai órák mellett Glatz Oszkár és Iványi Grünwald Béla magániskoláját is rendszeresen látogatta. „Az iskola csillaga volt”– írta róla a vele együtt tanuló Gráber Margit. Művésszé válásának fontos állomását jelentette az a néhány nyár, amelyet 1914 és 1918 között Perlrott Csaba Vilmos és Pászk Jenő mellett töltött a kecskeméti művésztelepen.
1922-ben ismerkedett meg Vaszary Jánossal, aki felismerve ritka tehetségét hatásos propagandát fejtett ki az érdekében. Neki köszönhető első nyilvános bemutatkozása és részben az is, hogy 1922 októberében a Nemzeti Szalonban megrendezhette első gyűjteményes kiállítását. A tárlat sikeres volt, de nem tudta feledtetni a váratlanul bekövetkező családi tragédiát: a megnyitó előtt néhány nappal meghalt Járitz Józsa édesapja, eddigi életének legfőbb támasza.
A fiatal festőnő 1924-ben 120 dollárral a zsebében Párizsba utazott. A következő hat esztendő rendkívül inspiráló eseményei természetesen az 1969-es memoár lapjain is megelevenednek: „Kölcsön pénzen vettem gramofont, megtanultam a modern táncokat. A Beöthy-testvérek segítségével plakátokat ragasztottunk ki az Odeon környékére, ahol is a színházzal szemben levő Café Voltaire felső helyiségében termet béreltem és csodák csodájára jöttek a növendékek. Egy óráért 45–50 frankot kaptam, ami sok pénz volt akkor. Növendékeim között volt például Mondrian, két híres német táncos, és a világ legkülönbözőbb fajtái. Itt ismertem meg nagy angol mecénásomat, aki később barátnőm lett és akinek apám után talán a legtöbbet köszönhetek.”
Fehér aktok
A párizsi időszak és az egész életmű egyik legjelentősebb darabja a most bemutatott, 1929-ben készült festmény. A kép szűk terét növényi motívumokkal díszített kárpit vagy tapéta zárja, amely előtt két szobortestű akt tűnik fel. A kompozíció egyszerű műtermi jelenetként is értelmezhető, de a beállítás reneszánsz emlékeket idéz fel a nézőben, így a meglesett, múló pillanat könnyedsége helyett inkább valami örök és jelentéssel bíró tartalom sejlik fel a hétköznapi szituáció felszíne mögött. A szereplők hiába viselik a kornak megfelelő, modern, fiús frizurát, hiába ragyog tűzpiros rúzzsal kifestett szájuk, a finom tónusátmenetekkel megfogalmazott márványszerű testek súlya és az átható tekintettek mégis az örökkévalóság érzését keltik a nézőben: A monumentális hatás, a tömbszerű formálás, a háttér jellegzetes díszítése és a szimbolikus kisugárzás Járitz egyik nagy kedvencét, Gauguin művészetét idézi, míg a kompozíciós megoldás Manet korszakos remekművére, az Olympiára vezethető vissza.
Járitz Józsa Párizsi aktok című festménye kiemelkedő kvalitású, múzeumi rangú műalkotás, a két világháború közötti magyar festészet egyik legizgalmasabb darabja. Felbukkanása ismét ráirányítja a figyelmünket arra a sokszor emlegetett tényre, hogy 20. századi képzőművészetünk jelentős részét a mai napig nem ismerjük: csupán reménykedhetünk abban, hogy a sok ezer lappangó mű idővel előkerül a feledés homályából.
Molnos Péter