A klasszikus műfajelmélet a festészet legértékesebb nemének az egyházi, a mitológiai és a történelmi festészetet tartotta. És nem csak azért mert mindhárom az ideák világának szemléletes és szemlélhető képét közvetítette a hétköznapi valóságban élők számára, fejlesztve bennük a magasabb eszmék iránti fogékonyságot, hanem festői szempontból is. A "technikai" szempontból megfogalmazott érvelés szerint sokkal nehezebb egy festőnek képzeletbeli alakokat, helyzeteket, tájakat megjeleníteni, mint a szeme előtt kibontakozó valóságos látványt rögzíteni. A szárnyaló képzelet magával is ragadhatja, de el is ejtheti az esendő piktort. Aki, a biztonság kedvéért, néha rejtett gólyalábakon lépdelve csak színleli a szárnyalást, és a képzeletbeli látomást igencsak földi valóságdarabokból állítva össze, éppen az elérni kívánt célt, a magasztos esztétikai vagy erkölcsi tartalmat téveszti szem elöl. Mert ami képzeletbeli, az nem lehet valóságos, annak meg kell őríznie az elme és a lélek gazdag és termékeny kötetlenségét.
A méltatlanul ritkán idézett Farkas Zoltán írta: "A festő mindent megfesthet, amit lát, de azt is megfestheti, amit elképzel. Ha látásának és elképzelésének tartalmául az emberi lélek mozgalmasságát választja, ez még egyáltalán nem irodalom. Ez volt az a gúnyos megjelölés, amellyel az impresszionizmus kora az emberi történéseket és lelkiállapotokat megjelenítő művészetet illette. Egy festmény vagy szobor csak akkor irodalom, ha a költészettől is értékesített, vagy értékesíthető témákat nem a képzőművészet módján fejezi ki. Igaz, hogy Rembrandt bibliai tárgyú festményei témájukkal is hatnak, de ha bekövetkezne valaha olyan idő, midőn a kereszténység eszmevilága teljesen feledésbe merül, de Rembrandt emmausi tanítványai megmaradnának, ez a festmény, víziós elképzelésével, csodálatos festőiségével diadalmasan magával ragadná tárgyi tartalma pontos ismerete nélkül is a szemlélőt. (...) Munkácsy legjava festményeihez sem kell tárgyi magyarázat, "irodalmi" tartalmuk nélkül is megállanak.(...) Olyan szuggesztív erővel, olyan dús festőiséggel lépnek elénk, hogy semminemű, koruk múltával esetleg elhomályosodó tartalmi ismeretre sem szorulnak. Ami ezzel valamikor elvész talán, nem a lényegük." (Farkas Zoltán: Munkácsy Mihály. Az OszM kiadványa. Budapest, 1941. 20.)
A szakirodalom általában Charles Sedelmeyer befolyásának tulajdonítja Munkácsy kosztümös zsánerképeinek létrejöttét. A XIII. Lajos korabeli jelenetek Alexandre Dumas regényeinek köszönhetően örvendtek nagy érdeklődésnek a széles olvasóközönség körében. Munkácsy azonban inkább a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházi mennyezetének tervezése kapcsán foglalkozott ekkoriban a reneszánsz festészettel és általában a 16. és 17. század festészetével. Rembrandt fiatal kora óta legkedvesebb festője volt, metszeteit mindig a keze ügyében tartotta, napi rendszerességgel lapozgatta. Érthető, hogy amikor 1886-ban a számára szokatlan feladatot megkapta, festői impulzusokat is nála keresett. Ez magyarázza, hogy a kosztümös zsánersorozat első darabjai, A mézeshetek és A párbaj érezhetően jobbak, mint a később festett változatok.
A párbaj (Le duel) az 1888-as évnél szerepel a Munkácsy-Sedelmeyer-féle elszámolásokban. Ismétlése, kisebbítése nem fordul elő. A jól hangzó Pillanatnyi fölhevülés címet feltehetően Malonyay Dezső adta a képnek.
Végváry Lajos Festménykatalógusa az ismeretlen angol magántulajdonban található mű mellett egy vázlatot is említ. Ez a vázlat nem azonos a jelen elemzés tárgyát képező első témaváltozattal. Az itt látható, korábban ismeretlen Pillanatnyi fölhevülés I. kivételes drámaisággal, minden akadémizáló kompromisszum nélkül, a hajnali derengésben kibontakozó emberi tragédia megrendítő pillanatképe. De az impresszionista elvárással ellentétben, nem a pillanat vizuális képének, hanem pszichikai tartalmának megragadása. Munkácsy olyan elődök nyomába lépett itt, mint Eugen Delacroix és Honoré Daumier. Sokoldalú életművének, amelyből minden korszak a maga kedvére és ízlésére valót preferálta - és általánosította a "Munkácsy" védjegy alatt - ez az expresszionizmust megelőlegező része az egyik legértékesebb.
Boros Judit