Irodalom
CXXVII. Basch Andor és Orsós Ferenc festőművészek és Harmos Károly, Szopori Nagy Miklós, Weil Erzsébet rajzolóművészek. Ernst Múzeum, Budapest, 1932.
Herman Lipót: Basch Andor művészete. Magyar Művészet, 1936, 105–110.
CLVIII. csoportkiállítást. Basch Andor, Domanovszky Endre, Ijjász H. Imre, Kontuly Béla, Vadász Endre festőművészek, Halmágyi István szobrászművész. Ernst Múzeum, Budapest, 1936.
Farkas Zoltán: Basch Andor művészete. Tér és Forma, 1944/3., 47–48.
Basch Andor emlékkiállítása (Előszó: Farkas Zoltán). Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1965.
Megszelídített Van Gogh-i ecsettel megjelenített asztali csendélet. A széles asztalsíkon – már-már metafizikus széttagoltságban – sorakoznak egymás mellett az elemek: gömbölyű almák, büszkén álló körték és zöld szőlőfürtök. A bal oldalon ezüsttálca, jobbfelől gyümölcsöstál. A kifinomult festői kultúráról árulkodó, mélyen zengő őszi színegyüttállásra hangolt kompozíció alkotója, Basch Andor összekapcsolta egymással a franciás modernség, az École de Paris expresszív nyelvezetét és a klasszikus csendéletek (Caravaggiótól Chardinig) mély zengésű drámaiságát. Ernst múzeumbeli 1932-es kiállítása kapcsán Lázár Béla úgy jellemezte, hogy ő az a festő, „akit a festés önmagáért érdekel, nem elméleti elgondolások, nem absztrakt eszmék, hanem a forma és szín önmagáért. Az ő konkrét képzeletét a természet ihleti.” Farkas Zoltán Basch hosszú évtizedek alatt kiforró, expresszionizmust megszelídítő stílusvilágáról így írt a festő életének utolsó évében, 1944-ben: „Festési módja évről-évre szabadabbá és festőibbé vált. Ecsetje ma lágyabban, könnyebben és szélesebb nyomot hagyva fut, mint valaha, valósággal körülsimogatja a tárgyakat. Eleven életet önt beléjük az a szeretet, mellyel körülveszi őket. Körvonalaikat széles ecsetkezeléssel fel-felbontja néha és olvadékonnyá teszi, aminthogy képalakításának a vonalak gördülékenysége és a színek egymásbafolyó ömlése szintén jellegzetes tulajdonsága, anélkül, hogy édeskésségben végződnék.”
Basch Andor tehetős pesti művészcsaládban nőtt fel, édesapja, Basch Gyula a konzervatív Képzőművészeti Társulat megbecsült festője (és egy ideig igazgatója) volt. A fiatal fiú fellázadt a műcsarnokos modor ellen. 1904-ben, 19 évesen Párizsba ment, ahol a Julian Akadémián képezte magát. Belecsöppent a magyar modernek csapatába, megismerkedett Czóbel Bélával és Berény Róberttel, megfordult a legendás Stein-szalonban, rajongott Picasso kék korszakáért, Cézanne-ért és Matisse-ért. Bár megjárta Nagybányát, újra visszatért a modernek forrongó fővárosába, Párizsba. A Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállításának életrajza szerint egy évig Mattise magániskoláját is látogatta. A századelőn tanuló festők nagyvilági, Európa-szerte utazgató életét élte, mint például Perlrott Csaba Vilmos vagy jó barátja, Vass Elemér. (Utóbbiról már készült – a leszármazottak támogatásával – monográfia, míg a fájóan hiányzó Basch-kötet még várat magára.) Hol a Café du Dôme művészasztalainál tűnt fel, hol Londonban (ahol Raffaello gobelinkartonjaiért lelkesedett), hol pedig mint hadi festő az első világháború frontjain. Európai szellemiségéről életművének jó ismerője, Farkas Zoltán írt a Tér és Forma hasábjain: „Benne élt kora stílusáramlataiban, de éppen úgy átérezte régmúlt idők formakincsét. Kevés művészünk van, aki annyira járatos volna a képzőművészet világában, mint ő. De nemcsak ebbe mélyed el, hanem az irodaloméba is, mohón élvezte Európa lelkét és gondolkodni is szeretett felőle.”
Basch utazásai közben rendszeresen kiállított Pesten is, első nagy sikerét az Ernst Múzeum 1919-es tárlatán aratta. Az 1920-as évek elején Olaszországban járt, ahol őt is a klasszikusok igézték meg (a trecento „primitívjeitől” a velencei piktúráig), mint annyi más, rendre vágyó művészét a kornak. Az évtized derekán újra Párizsban kötött ki, ahol sikeresen szerepelt kiállításokon, de karrierjét félbe törte a nagy gazdasági világválság. A krízis elől a dél-francia tengerpartra menekült, ahol évekig egy romantikus ódon kisvárosban, Cagnes-sur-Merben dolgozott. Végül 1935-ben hazatért Budapestre, és megtalálta helyét a Gresham asztaltársaság mértékadó köreiben. Az Oltványi Imre születésnapjára 1943-ban készített híres fotós tablón is szerepel a portréja. 1944-ben a megszálló német csapatok elől az öngyilkosságba menekült. Életművéből a Magyar Nemzeti Galéria 1965-ben rendezett emlékkiállítást. A katalógus előszavában jó ismerője, Farkas Zoltán jellemezte megközelítésmódját: „Képalakításának tárgyául sohasem választott történéseket, mozdulatokat, érzelmeket. Mindig dús színességben pihenő tárgyak élvező szemléltetője volt. Valamikor aktok, később ragyogó tájak kötötték le érdeklődését, később szobabelsők, csendéletek elképzelésébe öltöztette érzékies gyönyörködését. Sohasem volt harsogó hatások, nagy ellentétek művésze, a monumentalitás vágya vagy a végtelenség éreztetése sohasem háborgatta. Bensőséges, halk összhang volt célja.”
Rieder Gábor