Reveláló élmény szemtől szemben állni a festőként mindeddig kevesek által ismert Szántó György életművé- nek legfontosabb darabjával, az 1921-ben festett Öröm című kompozícióval. A magyar avantgárd fájóan szűkös emlékanyagában szinte alig találunk nagy méretű, reprezentatív, átütő vizuális erejű festményeket, így e most bemutatott alkotás már szokatlan monumentalitá- sával is döbbenetet vált ki nézőjéből. Olyan mű kerül most aukcióra, amely ismét felhívja figyelmünket a magyar festészet rejtett értékeire, arra a meglepő tényre, hogy közel száz évvel e képek megszületés után is átélhetjük a felfedezés izgalmát, a magyar művészettörténet „átírásának” inspiráló élményét.
DRÁMAI ÉLETÚT
Szántó György 1893. június 7-én született Vágújhelyen, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia, a mai Szlovákia területén, vallásos zsidó család gyermekeként. Édesapja a helyi zsidó felekezeti gimnázium magyar irodalom tanáraként dolgozott, aki nemzeti elkötelezettséggel, 1848 szellemét hirdetve tanította diákjait Petőfi és Arany verseire. Szántó György négy esztendős volt, amikor édesapját a bánáti, a mai Románia területén fekvő Lugosra helyezték, amelynek jelentős zsidó közössége szintén nagy hangsúlyt fektetett a magyar nyelv és kultúra ápolására. Ez a város lett Szántó György diákéveinek, ifjúságának idilli színhelye, amelynek „családias, derűs nyugalmú, szinte kedélyes” péntek estéit, a közös imák ünnepélyes hangulatát érezhető nosztalgiá- val idézte fel Lugosi emlék című, az Erdélyi zsidó évkönyv 1941-es kötetében megjelent írásában. A középiskola után Szántó Pestre költözött és építésznek tanult, de korábbi tervét feladva érdeklődése hamar a festészet felé fordult. Főiskolai éveit a világháború kitörése akasztotta meg. A galíciai frontra került, ahol 1915-ben tragikus sebesülés érte: egy homlokába fúródó gránátszilánk jobb szemére megvakította. Sérülése nem akadályozta művészi munkájában, sőt felépülése után szinte emberfeletti tempóban haladt előre. Fél évig a pesti főiskolára járt, majd Bécsben és Berlinben végzett festészeti tanulmányokat. 1919-ben tért vissza a magyar fővárosba, ahol képeit a Nemzeti Szalon kiállításain tárta közönség elé. A következő évben Kolozsvárott telepedett le és a román operaház díszlettervezőjeként jelentős sikereket ért el. 1921-ben feleségével Bécsbe költözött, bámulatos tempóban festett, mintha tudná, hogy háborús sérülésének tragikus utóhatásaként alig fél esztendő alatt teljesen, most már bal szemére is elveszíti látását. Erről a rövid, de annál intenzívebb művészi periódusról így nyilatkozott egy 1932-es interjúban: „A háború után Bécsbe kerültem, ahol megfestettem összes víziómat. Gyorsan ment, kész kompozícióval álltam az üres vászon elé. Amikor elkészültem harminc olajfestménnyel, ugyanannyi színes rajzzal és rézkarccal, – másik szemem előtt is lecsavarta harctéri sebem a villanyt, a napgolyót. Utolsó képemnek Életöröm a címe.”
Szántó György azonban nem adta fel művészi ambícióit: néhány éven belül sikeres íróvá vált, akinek regényei számtalan kiadásban láttak napvilágot, sőt Periszkóp címen avantgárd folyóiratot alapított és szerkesztett. Az Aradon 1925-ben és 1926-ban megjelent, összesen öt lapszámot megélt folyóirat Kassák Lajos nyomdokain haladt: a modern irodalom területén az expresszionista irányzatot támogatta, de megjelentek benne a dada és a szürrealizmus korai dokumentumai is. A magyarok közül többek között Déry Tibor, Illyés Gyula, Komlós Aladár és Szélpál Árpád verseit és prózai munkáit közölték, a nemzetközi színtérről Apollinaire, Marcel Sauvage és Tristan Tzara írásai jelentek meg a havonta megjelenő lap hasábjain. Az illusztrációs anyagot Szántó György és segítői, elsősorban Pál István, Schiller Géza és Tihanyi Lajos ízlése határozta meg: mások mellett Picasso, Léger, Klee, Brancusi, Archipenko, Kandinszkij, Bortnyik, Moholy-Nagy és Uitz képei kerültek a folyóiratba, nem kis meghökkenést kiváltva a konzervatívabb erdélyi értelmiség képviselőiből.
AZ IHLETŐ ZENEMŰ
Szántó György 1934-ben megjelent önéletrajzi regénye, a Fekete éveim több utalást is tartalmaz az 1921-es, Bécsben készült festményekre, így a most bemutatott Öröm című alkotásra is. A szöveg egyik részlete éppen a tragikus belenyugvás, a teljes vaksághoz vezető visszafordíthatatlan folyamat felismerésének pillanatait idézi meg: „Amíg Paula kocsiért ment, végignéztem festményeimet, búcsúztam tőlük. (...) Arra kellett gondolnom, lesz-e a rám törő feketeségből egyszer feltámadás? Tudtam halálos bizonyossággal, hogy testileg, fizikailag, szemem lencséjén keresztül nem, tudtam, hogy a színektől és vonalaktól, a konstrukciós vizuális élettől most búcsúzom végérvényesen. (...)
A képek tüzeltek, hangtalanul énekeltek, nyújtóztak és megvonaglottak. De nem feleltek. (...)
Éreztem, hogy sós könnyek csurrannak az ajkamra és ekkor keserves, feltörő zokogással borultam a Feltámadásra. Valahol, nagy messzeségben ajtónyikorgást hallottam. Ez magamhoz térített. Megtöröltem hűtlen, gyatra szemeimet, amelyeken át éltem eddig és amelyeken át most elillan az élet. Hallottam Paula hangját, amint azt mondta, hogy a kocsi itt van. A kép felé fordultam, hogy ne lássa vonagló, könnyes arcomat és mondtam, hogy várassa a kocsit. Az ajtó újra nyikorgott, én pedig sorra néztem vásznaimat. Polyphemost, aki roppant sziklát zúdít a leleményes Odysseus hajói után, Sebastianust, amint egy kozmikusan nagy alkonyatban elomlik a numidiai íjászok nyilaitól, Heraklest, amint Nessusszal viaskodik, az Örömöt, amely a Kilencedik szimfónia vizuális átélését jelentette számomra.” A szokásos találgatás helyett – a Fekete éveimnek köszönhetően – első kézből tudhatjuk tehát, hogy a most bemutatott alkotás ihletője Beethoven, s az egész zeneirodalom egyik legismertebb alkotása, az 1824-ben Bécsben bemutatott Kilencedik szimfónia. Szántót a mű tisztán zenei értékein túl az a drámai párhuzam is megragadta, amit a hallását fokozatosan elvesztő, s e művét már csaknem teljesen süketen komponáló zeneszerző és saját sorsa között felismert. Ahogy a szimfóniát lezáró, 1972 óta Európa himnuszaként is nyilvántartott Örömóda, úgy az Öröm című festmény is megrendítő művészi szimbóluma a drámai nehézségeken felülemelkedő emberi lét örök optimizmusának. Az Öröm szimbolikus karaktere, extatikus lendülete, univerzális léptéke és jellegzetes formanyelve jól illeszkedik a kortárs modern festészeti irányzatok, elsősorban az expresszionizmus, a kubizmus és a futurizmus nemzetközi és magyar tendenciáihoz. Tartalmi, formai és kompozíciós előzményei között Kernstok monumentális főműve, a Lovasok a víz partján éppen úgy felsejlik, mint Matisse Tánc és Életöröm című alkotásai, vagy éppen Cézanne árkádiai emlékeket felidéző Fürdőzők ciklusa. A felszabadult vitalitást, a mindent legyőző energiák féktelen áradását, a kötöttségektől mentes, önfeledt létezés örömét Szántó egy extatikus körtánc látomásaként jeleníti meg, amely hangsúlyos szimmetriával, centrális szerkezettel, egymást keresztező körcikkekből – mint egy mágneses tér erővonalhálója – épül fel a vásznon.
A tragikus, mégis felemelő pályát bejáró Szántó György személyes sorsa és most bemutatott, Öröm című festménye a minden nehézségen győzedelmeskedő élni akarás, a transzcendens magasságokba emelő életöröm himnusza. Olyan műalkotás, amely nem csupán egy tragikus hirtelenséggel megtört, csupán néhány fennmaradt alkotást számláló életműben, de a magyar avantgárd egészében is kitüntetett helyet foglal el.
Molnos Péter