A MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐ FAUVE
Mikor még se a műértő közönség, se a korszak specialistái nem tudták, hogy milyen impozáns műtárgy-mennyiség gyűlik majd össze a 2000-es évek után a magyar vadak kutatóinak köszönhetően, akkor is ott ragyogott már a modern magyar művészettörténet hajnalán Ziffer Sándor néhány valószerűtlenül fauve-os festménye. Például a Magyar Nemzeti Galériában látható Tájkép kerítéssel (1910) vagy a pécsi Janus Pannonius Múzeumban őrzött Önarckép (1908 körül). (Ez utóbbit a francia kurátorok ki is szúrták maguknak, mikor a párizsi Musée d’Art moderne de la Ville de Paris Le fauvisme ou l’épreuve du feu. Éruption de la modernité en Europe címmel nemzetközi fauve kiállítást rendezett 1999-ben.) Bár a magyar vadak kutatói azóta több száz fauve-os stílusú művet megmentettek a teljes feledéstől, megírva a hazai művészettörténet eddig hiányzó új fejezetét, Ziffernek még mindig bérelt helye van ezekben az összefogla - lókban. Nem mint új felfedezés, hanem mint magától értetődő résztvevő. De azért Ziffer oeuvre-jében is vannak újdonságok, például a pár éve előkerült, most vizsgáltZiffer önarckép, ami először az egyik nagy fauve-kiállításon, a 2010-es brüsszeli Vadak közti párbeszéd című tárlaton szerepelt.
MATISSE ZÖLD TÓNUSA
Az impresszionisták addig elemezték az optika törvényszerűségeit, míg be nem vezették, hogy a fekete helyett kékes–lilás tónussal árnyékolják a formákat. Matisse még tovább ment, amikor már nem a retinán születő valós színhatásokat akarta rekonstruálni, hanem autonóm színvíziókat, az önállóan élő festett felületet. Ebben az esztétikai küzdelemben volt Matisse legnagyobb fegyverténye (és legnagyobb botránya), amikor zölddel kezdte modellálni az emberi arcokat. A Nő kalapban című (1905) – rögtön klasszikussá váló – karosszékes női portréján olyan szertelenül szabadulnak el a színek (főként a türkizzöldek), hogy Louis Vauxcelles-nek el kellett sütnie a stílus nevét adó „Donatello a vadak között” kitételt. A modern párizsi festők legnagyobb mecénásai, Gertrude és Leo Stein lecsaptak a képre, az ő révükön került a San Franciscó-i Modern Művészeti Múzeumba.
ZIFFER A MONTPARNASSE-ON
Ezt a szellemiséget szívta magába a fiatal Ziffer Sándor, aki 1906-ban jutott el először a modern művészet forrongó fővárosába, Párizsba, hogy megnézze élőben Gauguin és Matisse műveit. Jó barátja, Czóbel Béla beszélte tele a fejét a modern franciákkal. A zárkózott, gyerekbeteg - sége miatt sánta, de nagyon művelt Ziffer (korábban művészettör - ténésznek készült) a neósokkal tartott a nagybányai „szakítás” nyarán 1906-ban. Majd, ősszel, a Salon d’ Automne megnyitására érkezett Párizsba, a modern művészet fellegvárába. Ahogy később visszaemlékezett monográfusának: „az új törekvések származása [kialaku - lása] szinte a szemem előtt zajlott”. A Montparnasse-on bérelt műteremlakást, krokizni járt a Colarossi akadémiába, majd télen kiállított a Salon des Indépendants-en.
BÜSZKE MODERN FESTŐ MŰTERMÉBEN
A pár évig tartó fauve korszakában Ziffer hihetetlen merészséggel nyúlt a modern gesztusokhoz. A most vizsgált önarcképén büszke, öntudatos, modern festőként – valósá - gos dandyként – áll a világ elé, sötét felöltőt vesz magára, karjait keresztbe fonja, oldalt fordul, és bátran kitekint a nézőre. Vörös szakálla (ma azt mondanánk rá: hipszter-szakáll) frappáns fauve kontrasztba áll arcának zöld reflexeivel. A helyszín a műteremként is használt zöldfalú, nagybányai bányászház, aminek minden falát jól ismerjük Ziffer későbbi képeiről. Az arcot modelláló zöld vonalak viszont Matisse képeiről ismerősek.
MATISSE ÉS AZ ELŐKÉP
A pár évvel ezelőtt előkerült, félalakos önarcképnek jól ismerjük a Pécsen őrzött változatát, de még az előképét is. Az „előkép” keletkezéséről Borghida István monográfiájából tudunk sok részletet. Állítólag maga Matisse kiáltott fel – miköz - ben a Függetlenek Szalonjának 1906-os kiállítását rendezték –, hogy: „ Végre egy jó munka a sok szemét között”. Borghida elemzi is a festő életművében mérföldkőnek számító portrét: „ A testtömeget és a hátteret csak nagy foltokban határozza meg. Kerülte a részleteket és a harmadik dimenzió hangsúlyozását. A háttér és a ruha sötét, kék-zöld felületeiből nagy színellentéteivel élesen emelkedik ki a fej. Ziffer abban az időben szakállt viselt; szakálla vöröses volt, haja viszont kékesfekete. (…) A kép egy ülésben készült, előadásmódja rendkívül egyszerű: néhány ízlésesen összeváloga - tott, lefokozott színfolt a testet szinte csak jelzi, de a fej lenyűgöz az arckifejezés és a színellentétek drámai erejével. Hatalmas sugalló ereje van ennek az arcnak. Egy mélyen gondolkodó ember szigorú, szinte haragos tekintete sugárzik a néző felé. Első pillanatban mindez fel sem tűnik, de többé nem lehet elfelejteni: a kép visszatérésre, további szemlélésre késztet, és minél tovább nézzük, annál beszédesebb lesz.”
PÁRIZSBÓL NAGYBÁNYÁIG
A Matisse által dicsért – ma magángyűjteményben őrzött – Ziffer-önarckép oldalán egy másik modell karja látható. Borghidánál olvashatunk a furcsa levágás okáról. A társaságba nem járó művész Párizsban egy műteremben dolgozott lakótársával, Körmendi-Frim Ervinnel. Közösen ültek le a tükör elé, hogy kettős portréban örökítsék meg barátságukat – ami akkor ért véget, viharos körülmények között. Összevesztek, az indulatos Ziffer kidobta kollégáját a műteremből és levágta a kép egyik felét. Matisse így is beleszeretett a – csonka – önarc - képbe. A most előttünk álló változat ugyanazt a kvalitást képviseli, csak kiérleltebb kompozícióban, a nagybányai otthon biztonságában.
Irodalom:
-Borghida István: Ziffer Sándor. Kriterion, Bukarest, 1980