„Kegyednek festék folyik az ereiben” – ez volt a sommás véleménye Vaszary Jánosnak Anna Margitról, az alig húszéves lányról, aki a mester magániskolájában pallérozódott a harmincas évek elején. Az ösztönösség az, ami lenyűgözte Vaszaryt, az a természetes módon veleszületett művészi tehetség, amely nemcsak a festészetében mutatkozott meg, hanem ez a hajtóerő indította őt el még szinte kamaszgyerekként a piciny Borotáról Budapestre. Itt az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) képzőművészeti szabadiskolájában találkozott Ámos Imrével, és 17 éves korától már együtt is éltek és dolgoztak kis albérletükben. Két zseniális művész esett itt szerelembe egymással és a festészettel. A nagy nélkülözésben semmi sem számított, csak az alkotás vágya. Havi ötven innen-onnan összeszedett pengőből kellett megélniük, ennek nagy részét elvitte a lakhatás, az albérlet. Reggelizni egy Károly körúti tejivóba jártak, ott ingyen kapták a reggelit, az OMIKE menzáján fillérekért ebédeltek, emellett tíz deka szalonnát tudtak venni naponta, meg valamennyi kenyeret, és ha zöldpaprikára is futotta, az már igazi lakoma volt számukra. Alig várták az őszt, amikor szilvát vásárolhattak. Kiültek a Duna-part lépcsőjére, ették a gyümölcsöt, és érezhették, hogy keserűen édes boldogságuk mintha a szívükből folyt volna tova. A pénzszűke beleszólt az alkotói folyamatba is. A vászon és az olajfesték túl sokba került, így megegyeztek, hogy Ámos fest vászonra olajfestékkel, párja pedig papírra temperával. Az Ámos haláláig tartó 14 évi együttélésük során Anna Margit számos művet készített így, amelyek még időskorában is ott pihentek tekercsekbe felgöngyölve a szekrénye tetején. Talán ő sem érezte mindig helyesen ezeknek az alkotásainak a jelentőségét és a súlyát, amelyekből árad a fiatalság ösztönös biztonsága, a született zseni tévedhetetlensége, és kirajzolódik belőlük az az ív, amely egyenesen átvezetett később a bábuk drámai világába.
E fiatalkori művek jelentős része önarckép. Őszinte kitárulkozások ezek, amelyek fontos állomásai Anna Margit önmeghatározására tett kísérleteinek. Aktuálisan feltörő hangulatok, érzések öltenek testet ezekben az önábrázolásokban, tabuk nélkül, nyersen, a maguk szókimondó nyíltságában. Sokféle megközelítésben láttatja önmagát képein. Ami viszont egyértelműen kirajzolódik e művek sorából, az az, hogy ő ízig-vérig nő és ízig-vérig művész. A női szerepek szinte teljes spektrumát megjelenítik e művek. A Kettős portrén (1937) hűséges társ, férje támasza, aktképeiből árad az erotika, a bujaság (Vetkőző önarckép, 1942), máshol ő a modern, független nő kezében pipával (Pipás önarckép, 1937), megint máshol az álmodozó lány, aki a balerina képzelt szerepében tetszeleg (Táncosnők, 1942). Egyszer ő az örök művésznő, szájában ecsettel, fején babérkoszorúval (Önarckép, 1937), máskor pedig az ihletet adó istennő, párja múzsája (Múzsa, 1938). Ő maga a hiúság, gyöngysorral, tükörrel (Önarckép tükörben, 1936), ő a magabiztos hódító (Önarckép fürdőruhában, 1939), és sajnos a veszteségben összetört nő is ő, a meggyötört özvegy, akit a végső összeomlás fenyeget (Önarckép késsel, 1944).
Az Önarckép medalionnal (Délutáni tea mellett) című 1940-es műve ezen a gondolatmeneten továbbhaladva a szorongó nőt, a társát, az egzisztenciáját féltő feleséget idézi meg. A dolgok ebben az időben egyre rosszabbul alakultak a zsidó származású művészházaspár számára. Nem véletlen, hogy a már életbe lépett két zsidótörvény fojtogató légkörében Anna Margit festészete is fokozatosan átalakult. A korábbi, elmosódott színekkel megfestett, szinte arctalan alakjai helyett erőteljes kolorittal és vastag, zaklatott kontúrú formákkal megjelent műveiben az expresszivitás. Közös barátjuk és festőtársuk, Vajda Lajos is használta ekkor már a vastag kontúrokat (Liliomos önarckép, 1936), de a párhuzam csak látszólagos. Míg Vajdánál a sötét, erős körvonal rendet teremt, nyugodt keretet képezve összefogja a kompozíciót, addig Anna Margitnál ugyanez izgatott formában megfestve inkább szétfeszíti a kép terét. Vajda olyan módon is kapcsolódik ehhez az alkotáshoz, hogy 1934-ben portrét készített Anna Margitról az itt látható medalionnal a nyakán, tiszta, egyszerű vonalakkal visszaadva az akkor 21 éves fiatal nő báját.
Ez a medalion a festőnő számos önarcképén feltűnik, szinte már a nőiessége attribútumává vált. Esetünkben az ékszer kecses, hosszú nyakat díszít. A határozott, erős ecsetvonásokkal megformázott arc és szem valami elfojtott bánatot tükröz, valami éteri szomorúságot, amelyet arisztokratikus eleganciával leplez. Ezt a kifinomult önuralmat erősíti a nézőben a könyöklő kar kecses kéztartása is. Ez az önarckép tulajdonképpen egy vágy megfogalmazása, hiszen keserű beletörődéssel vették tudomásul, hogy 1939-ben a zsidótörvények miatt el kell hagyniuk addigi albérletüket, és ebben a képben egy délutáni teázás kellemes szertartásával megidézi az elveszett otthon melegét, a biztos polgári lét elérhetetlenségét. Ugyanakkor expresszív festői kifejezésmódjával ambivalens érzéseket keltve vissza is löki önmagát és a festmény nézőjét a valóságba, hogy az idill helyett megtapasztaljuk eltitkolt szorongásainak realitását. Anna Margit mesteri módon, árnyaltan és rejtélyesen fedi fel e műben legbelsőbb félelmeit, és ezen az úton bizonyos értelemben még tovább is megy. Női ösztönével megsejti a jövőt, és ennek további enigmatikus képi formát ad.
A szinte látnoki képességekkel bíró pályatárs, Ország Lili Szorongás című alkotása (1955) juthat az eszünkbe. Azon a képen a fátyol mögötti, befelé forduló, nyugodt arc, az imára kulcsolódó kezek és a kép alján a patkánytól elrántott láb eltérő érzelmi töltete jeleníti meg a belső feszültséget. Anna Margit önarcképén is, mint már említettük, nőiességgel teli, visszafogott, melankolikus szomorúság uralkodik, de ha a néző letekint a térdén nyugvó bal kézfejre, annak szinte görcsbe ránduló ujjain már egyfajta guernicai fájdalom tombol. Ne felejtsük el, 1940-ben Ámost már behívták munkaszolgálatra, és a féltő feleség a legrosszabbtól tarthatott. Ez a kézfej már előrevetíti a jövőt, férjének, alkotótársának négy év múlva bekövetkező elvesztését. Ez a kézfej már a háború utáni gyász Krisztusának megkínzott kézfeje, aki a hegycsúcsról kiáltja a világba: miért? (Olajfák hegyén, 1947).
Az Önarckép medalionnal különleges ékköve Anna Margit Ámossal közös művészeti korszakának. Egyrészt hangulatában szinte idilli, különleges mű, amely a felszín alatt tele van mély érzelmi vibrációkkal, másrészt pedig kifejezésmódjában annyira érett és előremutató, hogy stílusjegyei már megidézik a háború utáni Európai Iskola világát, a festőnő életművének kiemelkedő korszakát.
Kolozsváry Marianna