Irodalom
- m.: „A római magyar Akadémiával új útja nyílt meg a magyar művészetnek!” Kik az új magyar művészet reménységei. Magyarország, 1930. július 24.
Patkó Károly festőművész gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1932.
CXLVII. A Munkácsy-céh V., sorsolással egybekötött reprezentatív kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1934.
Patkó Károly emlékkiállítás. Nemzeti Szalon, Budapest, 1941.
- Szűcs Julianna: A „római iskola”. Corvina, Budapest, 1987.
Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. Szerk.: Zwickl András, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2001.
Markója Csilla: Gerevich Tibor görbe tükörben. Enigma 60., 2009, 5–45.
Kelen Anna: Patkó Károly. A Római Magyar Akadémiában, 1931. Virág Judit Galéria és Aukciósház, Budapest, 2013.
Minden út Rómába vezet
A festmény egy őszinte pillanatot kap el a Római Akadémia egyik lakórészének sakktáblamintásra csempézett sarkában. A szűk képkivágatba bekandikál a szerény, modern bútorzat, a vörös takaróval leterített vaságy feje, a fonott karfás sárga karosszék jobb széle és az aranyló fénnyel megcsillanó ruhafogas. Középen egy félmeztelen női akt áll, elgondolkodó tekintetét, finom metszésű arcát, ívelt szemöldökét a fali tükör örökíti meg. A klasszikus itáliai művészet igézetében élő Patkó a késő reneszánsz festészet toposzát alkalmazza: a magát tükörben néző női akt (jellemzően Vénusz) figuráját, egyszerre megidézve a hiú női szépséget és adva lehetőséget a festőnek a megkettőzött figura virtuóz ábrázolására. A műfaj legismertebb példája Tiziano Vénusz tükörrel című, antik tökéletességgel megfogalmazott 1555-ös kompozíciója, valamint Rubensnek a rámás tükörből a nézőre pillantó 1614–1615-es remekműve. Patkó átveszi a kompozíciós sémát a régi mesterektől, de a két világháború közötti olasz realitásra hangolja át. Aktjára nem aggat mitológiai kellékeket. A leány balját a porcelánmosdó szélén nyugtatja, jobbjában ropogós fehér törülközőt tart, világos haja hátul összefogva. Mintha megérkezett volna az olasz modell a római iskolás Patkó műtermébe, kabátját a fogasra akasztotta volna, kibújt volna blúzából, és még se szoknyáját, se divatos, Mary Jane fazonú pántos cipőjét le nem véve az utolsó simításokat végezné toalettjén, mielőtt meztelenül belépne a műtermi aktok „rivaldafényébe”. Finoman megválasztott szüzsé, Patkó meditatív realizmusával előadva.
A budapesti születésű Patkó középiskolai tanulmányait a pesti főreáliskolában végezte, de – kivételes képességről téve tanúbizonyságot – már ötödikesként is rajzórákat adott. Az első világháború alatt, 1914 és 1920 között járta ki a Képzőművészeti Főiskolát, közben megfordult Nagybányán, de teljesítette a katonai szolgálatot is. A Szőnyi István nevével fémjelzett újklasszicista fiatalok társaságával együtt lépett színre a háborút követően. A Nemes Marcell-féle utazási ösztöndíjjal 1923-ban eljuthatott Itáliába, ahol festészetének eredendő forrását, a múzeumi remekműveket tanulmányozta. Ide tért vissza 1929–1931 között, amikor elnyerte a Római Akadémia ösztöndíját. A három hosszú és termékeny esztendő alatt nemcsak bejárta Itáliát jó barátjával, Aba-Novák Vilmossal, de rátalált arra a hagyományos temperatechnikára, amely a római iskolások legfontosabb kifejezési eszközévé vált. A harmincas években többször szerepelt a Velencei Biennálén, közben egyéni kiállítása volt az Ernst Múzeumban 1932-ben.
A római magyar Parnasszuson
A Római Iskola koncepcióját a befolyásos művészettörténész és nagy formátumú kultúrpolitikus, Gerevich Tibor dolgozta ki, aki a Collegium Hungaricum, a Római Magyar Akadémia kurátoraként tevékenykedett 1928-tól. A politikai kapcsolatok révén – a Bethlen István és Mussolini közötti baráti szerződés nyomán – új távlatokat kapott az olasz–magyar kulturális közeledés is, amelynek részeként a magyar állam megkapta a pazar római palotát, a Palazzo Falconierit az akadémia otthonaként. A művészek bohém hétköznapjait nagyvonalú ösztöndíjprogram biztosította. A sokat nélkülöző festőknek és szobrászoknak – a műterem mellett – itt végre jutott pénzük festőkellékek vásárlására, étkezésre, némi itáliai utazásra és modellekre is. Az ösztöndíjasok és női modellek között nemegyszer szerelmi viszony is szövődött. A légkör mégsem volt olyan szabados, mint az abszintgőzös Montmartre-on. A papnövendékek és a hivatalos művészetirányítás konzervativizmusa miatt például Molnár C. Pálnak a kiállítás előtt meg kellett „beretválnia” erős rövidülésben ábrázolt női aktját, hogy a szeméremdomb megfeleljen a hűvös klasszicizmus elvárásainak. Kelen Anna kutatásai szerint feltehetően Patkó is „felöltöztetett” egy szoptató női aktot, hogy jobban igazodjon a hagyományos ikonográfiához (Patkó Károly: Anyaság / Madonna a gyermek Jézussal, 1929).
A Collegium Hungaricum feje, Gerevich Tibor egyszerre volt feudális kegyúr és állami hivatalnok, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy büszkén dicsekedjen művészeti teremtményével, a Római Iskolával. 1930-ban így értékelte a művészközösség formálódását: „A Palazzo Falconieriben, a római magyar Parnassuson, a régi nagy művészekkel való szellemi és esztétikai érintkezés folyamán, a nyugodt és tiszta miliőben az esetleges túlzó kísérletezők lehiggadnak és megértik a művészet örök törvényeit. Ez is egyik művészet-pedagógiai haszna a római magyar Akadémiának.” Gerevich túlzott, egyáltalán nem mindenkire hatott ilyen módon a római tartózkodás. Patkó esetében inkább a fordítottja történt. A húszas évek klasszikus, Árkádiába vágyó festészete helyett az „itáliai Patkó” a jelen csendesen meditatív pillanatait örökítette meg. A hétköznapok apró szépségeit kereste, legyen az a tengerparton kalapáló hajóács vagy egy karcsú olasz női modell, aki elgondolkodva megáll a fürdőszobai tükör előtt.
Jól ismertek a Falconieri-palota grandiózus, Borromini-féle barokk terei, a márvány ajtókeretekkel és a pompózus mozaikpadlókkal. (A Magyarország napilap hasábjain megjelent „kastélyszoba atelier” nem fiatal művészhez, hanem befutott festőfejedelemhez illik: elegáns bútorok, kazettás mennyezet, mintás függönyök.) Patkó római műterméről is fogalmat alkothatunk a Pesti Napló ajándékalbumának képriportjában megjelent archív fotó segítségével. A festményen látható szerény, modernebb enteriőrsarok nem illeszkedik a fotókon szereplő enteriőrökhöz, talán a palazzo melletti modern épületszárnyban járunk.
Olasz modell-leány
Az ódon falak között, a papnövendékek közvetlen társaságában kivirágzó mondén művészeti hétköznapok megrökönyödést váltottak ki a hivatalos körökből. A híres történet szerint Gömbös Gyula miniszterelnök első hivatalos útja során, 1932-ben váratlanul villámlátogatást tett a Palazzo Falconieriben. Bár a fő botránypontot a fényes nappal a régi pápai márványmedencében fürdőző hedonista Gerevich jelentette, a kormányfő sajtósa további bizarr élményekről számolt be: „Az intézet vezetője, Gerevich Tibor művészettörténész professzor, ott igen fényes miliőben, XIII. Leó pápa bíboros korabeli lakosztályában lakott. A miniszterelnöknek nem tetszett sem az intézet, sem pedig annak igazgatója. Az intézet atmoszféráját egyrészt túl fényűzőnek, másrészt túl bohémnak tartotta: mindenütt rendetlen összevisszaságot tapasztalt, s nem kifogásolhatatlan tisztaságot a palota márványfolyosóin és freskós, aranycirádás, mozaikpadlós termeiben, amelyek a Rómában tanuló ösztöndíjas magyar főiskolai diákok lakó- és tanulószobáiul voltak berendezve. Szinte megütközéssel beszélte el, hogy míg az intézet egyik emeletén a művésznövendékek félig vagy sehogy sem öltözött női modellekkel hancúroztak, a fölöttük lakó kispapok zavartan és méltatlankodva igyekeztek elmélyülni breváriumukba.”
Bár Patkó életművének részletes feldolgozása még várat magára, képein biztosan felismerhető hűséges társa, a húszas évektől kezdődően sok kompozícióján szereplő, sötét hajú Deutsch Irén. A most vizsgált festményen látható éteri szépségű, karcsú, világos hajú nő feltehetően egy olasz modell. Frizurája, arcformája, sminkje és divatos félcipője alapján talán azzal a csinos lánnyal azonos, akit egy lappangó Molnár C. Pál-festmény archív fotóján látunk, „Kedvenc modellem, én hoztam divatba” megjegyzéssel. (A fotót a Molnár C. Pál Műterem-Múzeum őrzi.) A vidám természetű Molnár C. Pál az első római iskolások egyik közkedvelt figurája volt, Patkó feltehetően őt festette meg A Római Magyar Akadémiában című, ugyancsak 1931-ben készült, magántulajdonban őrzött életképén. A most vizsgált alkotás hátán megmaradt egy – duplavonalas keretű – Munkácsy-céhes raglap felettébb hiányos töredéke. Az 1941-ben váratlanul, fiatalon elhunyt Patkónak a két világháború közötti kevés kiállítása katalógusait áttekintve megállapítható, hogy feltehetően az Ernst Múzeum Munkácsy-céhes csoportos tárlatán került rá a vinyetta. Így a mosdó előtt álló aktmodell minden bizonnyal a 178-as tételszám alatt szereplő, eddig lappangó Olasz leány című kompozícióval azonosítható.