Drámai töréssel véget érő életművekből sajnos nincs hiány a 20. századi magyar festészet történetében. Elég csupán Nemes Lampérth Józsefre, Czigány Dezsőre, Vajda Lajosra, Derkovits Gyulára vagy éppen a most bemutatott mű alkotójára, Galimberti Sándorra és feleségére, Dénes Valériára gondolni. A történelem viharai által gyötört, egyéni és kollektív drámáktól sújtott közép-európai lét szinte kitermelte e végzetes, az ígéretes indulásokat váratlanul derékba törő tragédiákat. Ám érdekes módon, sokszor e megdöbbentően rövid életekhez páratlanul intenzív művészi pályák, lenyűgöző színvonalú életművek társulnak. Ez a zavarba ejtő együttállás talán egyetlen magyar festőnél sem annyira szembeötlő, mint a csupán harminckét évesen elhunyt Galimberti Sándor esetében. Megdöbbentő tény, hogy mindössze 28 festményét tudnánk ma a maguk valóságában bemutatni, melyek közül 17 közgyűjteményben van, s csupán 9 alkotás található magángyűjtők kezében. Archív fotókról még 5 művet ismerünk, s ami ennél is „fájdalmasabb”: e lappangó festmények egytől egyig világszínvonalú remekművek, melyek a fájdalmas műtárgypusztulások miatt szinte teljesen eltűnt magyar kubizmus legjelentősebb darabjai lehetnének.
A magyar avantgárd példaképe
E rövid életű művész első felfedezői, igazi értékelői jellemző módon maguk a festőtársak voltak. Rippl-Rónai már korán Galimberti támogatójául szegődött, de a művész halála után is elsősorban egykori kollégái élesztették fel később kiteljesedő kultuszát. Uitz Béla 1918-ban, a Ma hasábjain elfogódott szavakkal méltatta az akkor már három éve halott Galimberti-házaspár művészetét. A tízes évek végének avantgárd alkotói, a Kassák folyóirata köré csoportosuló aktivisták szellemi és művészi példaképükként tisztelték őket. Az ő életművüket tekintették a Nyolcak működésével kiteljesedő magyar modernizmus első tiszta, nagy reményekre jogosító indulásának. Felismerték életpályájuk elhivatott, makulátlan erkölcsét, követésre méltónak tartották festészetük engedményekre, kompromisszumokra képtelen tisztaságát. „Kevés festő csinált nálunk művészetet olyan tiszta és magas ideálokkal, mint ez a tragikus véget ért művészpár. Nekik a festés nem játék volt, nem is foglalkozás, hanem egy életformának, egy lélekformának a keresése. A belső mélységnek őszinte vágya a kubista festészet közelébe vitte őket.” – írta róluk Hevesy Iván, a modern festészet egyik legelhivatottabb kritikusa 1919-ben, a Vörös Lobogó című lapban. Hasonló értékítélet olvasható ki Uitz Béla szavaiból is: „A velük egyszerre jött generációból a legszívósabban ők verekedték magukat előre, s a magyar művészet-dzsungelen ők világítottak túl a legtisztább lámpával.”
Bölöni György, a modern magyar művészet egyik legelszántabb hazai népszerűsítője szintén nem fukarkodott az elismerő jelzőkkel, mikor a művészházaspár 1914-es kiállításáról írt: „A kicsik, az alacsonyan röpködők és csúszómászók között jólesik látni, ha valakik magasabb útra készülődnek.”
A 20. század talán legszigorúbb ítéletű művészeti írója, a mindent a legmagasabb nívóval mérő Kállai Ernő az Új magyar piktúra című alapművében Galimberti művészetét a hazai modernizmus legnagyobb ígéreteként tárgyalta, kortársai azon szűk csoportjában, „kiknek művészete a modern képproblémákat a korukhoz mért legteljesebb aktualitás fokán” fogalmazta meg. A művein feltűnő térképzet dinamikus kitárulkozása, az univerzum törvényeinek képbefoglalása kapcsán – elsőre talán meglepő módon – Csontváryval állította párhuzamba: „A »motívum« festői interpretálása az egymásnak feszülő, egymást metsző és kergető síkokat olyan heves térbeli mozgalommá szervezi, hogy ez a dinamika fölébe nő a formák tárgyi jelentőségének, és az egész képen úrrá lesz.”
Útban a kubizmus felé
A most bemutatott festmény pontos datálását a vászon hátoldalán olvasható, saját kezű felirat teszi lehetővé. A kompozíció 1911-ben született, abban az esztendőben, mikor a közelmúltban felbukkant Agave című kép és a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum jól ismert, pazar csendélete. Galimberti ekkor már túl van a felkészülés évein, lassan a kubizmus tanulságai is felbukkannak festményein, de a közelmúlt párizsi és nagybányai emlékei is felsejlenek aktuális stílusán. Tanuló éveiben Réti István, Münchenben Hollósy Simon inspirálta, de mind közül fontosabb volt atyai jó barátjának támogatása és példája: Rippl-Rónai döntő hatást gyakorolt művészetére, s mindvégig nyomon követte a nála huszonnégy évvel fiatalabb festő fejlődését. Galimberti számos alkalommal vendégeskedett – néha hónapokat is eltöltve – a Róma villában, Rippl pedig többször meglátogatta őt Párizsban, sőt képeket is vásárolt tőle.
Galimberti nem csupán hazájában, de Párizsban is a modern irányzatok legnagyobbjainak közvetlen közelében dolgozhatott. Kezdetben a Julian Akadémián, majd a kubizmus egyik bölcsőjében, a La Palette szabadiskolában, Fernand Léger-től tanult. 1908-tól számos alkalommal kiállították műveit a Függetlenek Szalonjában és a legendás Őszi tárlatokon. E korszakból ismert művei bizonyítják, hogy gyorsan elsajátította a fauvizmus jellegzetes stílusjegyeit, azt a heves, szinte indulatvezérelt formanyelvet, a lendületes ecsetjárás áramló szabadságát, mely a Táj templommal című képen is megfigyelhető. 1910-ben ismerte meg későbbi feleségét, Dénes Valériát, aki ezekben az években a párizsi Académie Matisse növendéke volt. Nagybánya, Kaposvár, Párizs – Ferenczy, Rippl-Rónai, Matisse és a kubisták: a tízes évek elején keresve se találhattak volna jobb, inspirálóbb alkotói közeget, értékesebb művészi példaképeket. Ezeken az állomásokon csiszolódott Galimberti festészete a vaskos naturalizmustól, a neós, fauve színkölteményeken át az analitikus kubizmus műveivel rokon, következetes logikával felépített, autonóm képi konstrukciókig.
Izgalmas küzdelem
Galimberti közel három éves, zömében Párizsban eltöltött tanulmányút után, 1907 nyarán tért vissza Nagybányára. Az első kézből megismert fauvizmus és Rippl-Rónai erős hatása is a dekorativitás és a színek erejének hangsúlyozása felé terelte, itt született festményei a magyar fauve törekvések legszebb példái közé tartoznak. Idővel azonban egy új hang kezd teret nyerni kompozícióin. Sűrű faktúrájú, bő anyaggal modellált képein, mint a most vizsgált alkotáson is, még a megfestés érzéki aspektusa, a nyers, szinte vad ecsetkezelés, a faktúra belső ornamentikája dominál, de a tudatos motívumhalmozás, az egymás közelébe „terelt” síkok tobzódása és a szürkék hangsúlyos jelenléte már a jövő ígéretét hordozza. A bővérű festőiség mellett megjelenik az absztrakció igénye, a téralakítás pontos logikája. A fauvizmustól a kubizmusig haladó életműben a Táj templommal az egyik legszebb, páratlanul tömören és gazdagon megfogalmazott alkotói állomás. A felületalakítás érzelmi telítettsége, a fel-felvillanó színek intenzitása még a matisse-i tanulságokat idézi, de a tér bonyolult tagolása, a síkok és hasábok logikus rendje már a kubizmus felé mutat. Izgalmas szintézist látunk, ahol a francia kubisták kicsit rideg és érzelemmentes, racionálisan elemző, „laborban” fejlesztett képi nyelvezete helyett talán többet is kapunk: színek és formák heves, szinte drámai „harca” bontakozik ki a vásznon, a magyaros virtustól fűtött temperamentum termékeny küzdelme a szerkesztő logika túlzásokat lemetsző szabályaival.
Egy rejtőzködő gyűjtemény
A Táj templommal című kompozíció első tulajdonosa a magyar belsőépítészet egyik kiemelkedő alakja, Gróf József volt. A plakát-, bélyeg- és bútorterveiről, könyvillusztrációiról és címlapjairól is méltán híressé vált iparművész Faragó Sándor építésszel társulva prosperáló belsőépítészeti vállalkozást működtetett a két világháború között Budapesten. Sikereire és a modern művészet iránti elkötelezettségére jellemző, hogy 1931-ben korának legmodernebb építészét, Molnár Farkast kérte fel, hogy bauhaus stílusú villáját megtervezze. Iskolateremtő belsőépítészeti vállalkozását a zsidótörvények fokozatosan ellehetetlenítették. 1944-ben deportálták, a modern magyar iparművészet egyik megteremtője Mauthausenben halt meg.
Molnos Péter