Irodalom:
Zolnay László: Márffy. Corvina, Budapest, 1966.
Passuth Krisztina: Márffy Ödön. Corvina, Budapest, 1978.
Márffy és múzsái. Szerk.: Paksi Endre Lehel, Ernst Múzeum, Budapest, 2003.
Rockenbauer Zoltán: Márffy. Életműkatalógus. Makláry Artworks, Budapest–Párizs, 2006.
Rockenbauer Zoltán: Márffy Ödön. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Festők, múzsák, szerelmek. Szerk.: Molnos Péter, Kieselbach Galéria, Budapest, 2016.
Márffy Ödön és Csinszka közös otthonában, a budai Szamóca utcai villa kertjében járunk 1930 körül. A festő érett korszakának két legfontosabb múzsája, Csinszka és Zdenka egymás mellett ül a számos más képről ismerős fehér kerti karosszékekben. A tüzes vörösesszőke szerető és a fekete femme fatale jégkirálynő együtt. Két komplementer karakter – a téma mélyen gyökerezik a művészettörténeti hagyományban, Tiziano Égi és földi szerelmétől (1510-es évek) kezdve a Friedrich Overbeck Itália és Germánia (1828) párosáig. Márffy ecsetje a fauve-októl örökölt franciás eleganciával siklik a vásznon: a hátteret függőlegesen húzott széles színsávokból építette fel, ezt írják felül az élénk, könnyed vonalgesztusok. A két nőalakot dallamos kontúrok és finoman modellált formák jelenítik meg. A ragyogó színkontrasztokat és az élénk vonásokat a Márffy érett festészetét jellemző derengő, puha fátyolosság varázsolja el. A kettős kerti életkép az egyenletesen magas színvonalú életműből is kimagaslik költői főműként.
Csinszka, a vörösesszőke múzsa
A 20. század eleji magyar modernitás legemblematikusabb múzsája kétségkívül Csinszka volt. A csucsai kastély kisasszonya Boncza Berta néven született Erdélyben. A svájci magániskolába járó, nyughatatlan szellemű leány rajongó levelekben vette fel a kapcsolatot a kor ünnepelt írófejedelmével, a Nyugat körének vezérfigurájával, Ady Endrével. Az atyai rosszallás ellenére a fiatal lány 1915-ben hozzáment az idős és beteg Adyhoz, akit odaadó hitvesként ápolt utolsó éveiben. A költő cserébe csodálatos versciklusban (Csinszka versek) tette halhatatlanná, például ezekkel a sorokkal: „Nem tudom, miért, meddig / Maradok meg még neked, / De a kezedet fogom / S őrizem a szemedet.” Azok közé a különleges nők közé tartozott, akik nem maguk alkottak, hanem másokat sarkalltak lényükkel művészi teremtésre. Különleges személyiségét Márffy monográfusa, Rockenbauer Zoltán írta körül legpontosabban: „Csinszka ellentmondásos személyiség volt. Művelt, szellemes, de agresszív társalgó, melegszívű és önző, kacér és odaadó, makacs és önfejű, szertelen, szeszélyes, egyben bájos és elbűvölő.”
A magas, izmos, jóvágású Márffy volt a bohém Nyolcak között a gáncstalan úriember, akiről semmiféle pikáns anekdota nem maradt fent. Az első világháború idején lovas főhadnagyi rangban vezette az önkéntes képzőművészek iskoláját (beosztottai közé tartozott Pór Bertalan és Berény Róbert is). Snájdig katonatisztként élénk társasági életet élt, Tihanyi Lajos barátja jegyezte fel róla 1915 nyarán, hogy „naponta 2szer is bankettezik, autózik, és ha szó kerül szerény életemről, akkor hivatkozik reá, hogy ő »dolgozik«. Meg is vallottam neki és másnak is, hogy ha festőművész nem lennék, én is főhadnagy szeretnék lenni.” A kutatás szerint nem sokkal korábban, 1915 márciusának végén találkozott Márffy először Csinszkával, Ady frissen elvett arájával, Bölöni Györgyéknél. A sikeres festőnek számító Márffy a bemutatkozó után sokáig nem találkozott a szépséges, inspiráló fiatalasszonnyal. Hiába szerette Adyt, a körülötte nyüzsgő „lehetetlen embereket” ki nem állhatta.
Az élet minden örömét fenékig kiélvező, régóta nagybeteg Ady 1919. január 27-én örökre lehunyta szemét. A Nemzeti Múzeumban felravatalozott koporsójához valóságos zarándoklat indult. A nyughatatlan természetű, még mindig szemtelenül fiatal Csinszka nem sokáig viselte az özvegyi fátylat. Előbb a rangidős, bár nem túl forró vérű költőfejedelmet, Babits Mihályt környékezte meg, de egy év múlva kikötött a snájdig katonatiszt festő mellett. („Trófeái” ahhoz az Alma Mahlerhez teszik hasonlóvá, akinek híres művészférjei és -szeretői listáján Gustav Mahler, Oskar Kokoschka és Walter Gropius neve is szerepel.) Márffy illendően nem közeledett a szép özvegyhez, Csinszka tette meg az első – határozott – lépést. Ahogy a festő maga mesélte később: „Amikor Bandi [azaz Ady] meghalt, nem mentem fel hozzá. Sokáig nem mentem. Az a társaság, mely Bandira telepedett, most Csinszkát vette körül. Nem bírtam őket. […] Aztán egyszer, sokkal az után, hogy Bandit eltemették, mentem a Váci úton. És hátulról valaki megrángatta a kabátomat. Csinszka volt. »Szép barát maga! Felém se néz!« […] Felmentem hozzá. Még a Veres Pálné utcában lakott. Aztán felmentem másodszor is, mindig többször, és tizennégy évvel ezelőtt a feleségem lett. A Veres Pálné utcai lakást feloszlatta, és hozzám jött a Dráva utcába.”
A fauve Párizst megjárt, lázadó Nyolcakkal egykor kiállítót festő és az izgatottan különleges fiatal özvegy egymásra talált a boldog szerelemben. Házasságuk – írta Rockenbauer a Festők, múzsák, szerelmekben – „érzelmi érdekszövetség” volt, „ami leginkább a közös otthonteremtés, a nyugodt polgári élet vágyán alapult”. De Márffy nem tudta és nem is akarta kivonni magát Csinszka igéző, különleges szépségének varázsa alól. Míg Adyt a nagy, csillogó szempár ragadta meg, a festő ecsetje boldogan időzött el Csinszka eleven kék szemei mellett vörös rúzsos ajkain, „art deco fazon” szerint vágott szőke fürtjein, fitos orrán és karcsú termetén is. A nő jellegzetes figurája feltűnik portrékon, életképeken és frivol aktokon is. Ha Ady Csinszka becenevét és szemét tette halhatatlanná, Márffy lényének minden ízét és porcikáját.
Zdenka, a fekete femme fatale
Bár Csinszka 1934-es lesújtó halála után az idős Márffy később, 1949-ben újra megházasodott, senki sem tudta életművében – és szívében – felülmúlni legnagyobb múzsáját. Egyedül egy finom zongorista nő, a fekete hajú Ticharich Zdenka alakja rivalizál festményein Csinszkáéval. A szeszélyes asszony érzékelte a konkurenciát. Bárczy Istvánnak, Budapest korábbi főpolgármesterének írta meg egy 1933-as levelében ellenérzéseit: „Tegnap itt volt a sötét zongorilla nő, a végén úgy voltam vele, mint falusi gyerek a kismacska kölykökkel. Vízbe vele – mielőtt a szemét kinyitja. Borzasztó egy szépség. Nem hagyott élni…” Zdenka csodagyerekként kezdte pályafutását, de felnőtként nemcsak zongorajátékával, hanem sejtelmes art deco femme fatale-ként is meghódította közönségét. A húszas évek szépségeszményét képviselte: vékony testalkat, fekete bubifrizura, arisztokratikus elegancia, hosszú zongorista ujjak és erős smink. Személyisége és megjelenése megbabonázta a férfi írók, zenészek, fotósok és festők hosszú sorát; Rippl-Rónai Józseftől Angelóig, Batthyány Gyulától Pátzay Pálig örökítették meg éteri lényét. A Párizsban élő világhírű svájci zeneszerző, Arthur Honegger így bókolt neki: „Olyan maga a számomra, mintha Nefertiti csodálatos reinkarnációját látnám, mindeközben különleges tehetségről árulkodik a muzsikája is.”
Zdenka legérzékibb portréit mégis – a sok rajongó férfi művész közül – Márffy festette meg. Az oeuvre-katalógus hét egyéni Zdenka-portrét sorol fel a 1926 és 1930 közötti évekből. Ráadásul Márffy nemcsak különleges arisztokratikus szépségének emléket állító egyéni arcképeket festett róla, hanem elkészítette a most vizsgált kettős képmást, amelyen a két női karakter eltérő típusát kombinálta, Csinszkát és Zdenkát együtt. Ahogy Rockenbauer írta a páros műről: „együtt is megfestette őket, kihasználva a karakterükben rejlő ellentétet. A festmény a Szamóca utcai kertben ábrázolja a két nőt: Csinszka leplezetlen kihívással nézi és szinte eltaszítja magától vélt riválisát, aki nem néz vissza rá, hanem ábrándosan fordítja el a fejét, ügyet sem vetve a fürkésző tekintetre. A festő pedig mintegy önigazolásképpen a felesége lábához pingálta fehér komondorukat. Egy kutyát, azaz a hűség szimbólumát.”
A festmény a hatvanas évekig a szépséges rivális, Zdenka tulajdonában állt. A kivételes Márffy-remekmű később Devics Sándor gyűjteményébe került. Devics a Szépművészeti Múzeum híres restaurátoraként számtalan régi mester tisztításán és konzerválásán dolgozott hosszú pályafutása alatt. Míg nap közben El Grecók vagy Cranachok fordultak meg kezei között, a jó szemű restaurátor egy kisebb műgyűjteményt is összeállított otthonában. Ennek a kollekciónak volt egykor fő éke Márffy páratlan szépségű kettős portréja.