A magyar festészet története bővelkedik az olyan életművekben, melyekben a világszínvonalú indulást - az egyéni vagy történelmi dráma, nem ritkán a műpártoló polgárság erőtlensége okán - hamar a lecsendesedés, rosszabb esetben a korábbi értékek tudatos megtagadása követett. A második világháború utáni közel fél évszázad torzult értékítélete miatt nem egy esetben előfordult, hogy ezekből a művészi pályákból szinte kitörlődtek a valódi kvalitást, a különleges hangot megszólaltató korai periódusok: reprezentáns alkotásai publikálatlan hagyatékok, múzeumi raktárak, elszigetelt gyűjtemények mélyén rejtőztek. Az elmúlt évtized azonban ebben a tekintetben is gyökeres változást hozott: gondoljunk csak arra a reveláló felfedezésre, mely a magyar fauve festők pályakezdő alkotásainak felkutatásakor és kiállításakor bekövetkezett. Hasonló élményt tartogatott számos művész korai képeinek hangsúlyos bemutatása. Elég csupán Martyn Ferenc párizsi korszakának méretükben is reprezentáns, csak az elmúlt években értékükön kezelt vásznaira utalni, vagy éppen a most bemutatásra kerülő mű alkotójának pályáját, műveinek utóéletét felidézni.
Duray Tibor, a római iskola legtöbb tagjához, többek között Kontuly Bélához vagy Medveczky Jenőhöz hasonlóan, művészi indulását követő néhány évben alkotta legerőteljesebb műveit. A harmincas évek elején, a nemzetközi art deco-val, a német Neue Sachlickeit-tel és az olasz Novecento-val párhuzamosan hozta létre hasonló karakterű, letisztult, hűvös eleganciát árasztó, klasszikus ízű festményeit. Duray művészi fejlődésében a római iskola vezető mesterének, Aba-Novák Vilmosnak jutott a legfontosabb szerep: 1933-tól három éven keresztül oktatta a fiatal festőt Haris közi szabadiskolájában. A művész hagyatékában fennmaradt egy fotó, mely a tanítványokkal teli műtermet ábrázolja, s melyen jól látható, hogy a falon, Aba-Novák egyik főműve mellett, Duray monumentális méretű alkotása, a Két rakodómunkás függ. Ez a festmény 1933-ban, a Nemzeti Szalon tárlatán került közönség elé, ahol Duray - a szintén kiállított Nővérek elismeréseként - elnyerte a Szinyei Társaság Wolfner Gyula-díját.
A most bemutatott alkotás a harmincas évek magyar újklasszicista festészetének egyik legdelikátabb, legkifinomultabb kompozíciója. Látszólagos egyszerűsége mögött rafinált festői bravúr húzódik meg. A formák tagolása, a kolorit összhangzata, az ábrázolás időtlensége Duray művét Kontuly és Medveczky legszebb alkotásai közé emeli, s a nemzetközi új tárgyiasság remekműveivel állítja párhuzamba. "Der kühle Blick", A hűvös pillantás - jut eszünkbe a müncheni Kunsthalle 2001-es, a 20. századi realizmusokat bemutató nagy kiállításának címe: Duray műve a tárlat programképe lehetne. A ruhák gazdag tónusú, domináns kékje, az arcok és kezek márvány-fehérje, az asztallap finoman tükröződő barnája és az üvegvázába helyezett szegfűk felvillanó vöröse tisztaságot, hűvösséget és megemelt nyugalmat sugároz, miközben - kiegészülve a stabil kompozícióval és az önmagukba forduló szereplők távolba révedő pillantásával - mindent betölt az éteri, időtlen csend.
A korszak egyik legfrappánsabb vizuális megoldása, ahogy a festményen Duray kihasználja a sziluett-hatás dekoratív erejét. Az ülő modell szoborszerű arca pengeélességgel vág bele a mögötte feltűnő ruha kékjébe, miközben - a kort, az art deco világát védjegyszerűen megjelenítő - jellegzetes kék kalapja az effektus inverzét idézi elő a háttérbe állított, világítóan fehér festővászon előtt. Nem kevésbe jellegzetes megoldás az üvegváza és a virág megjelenítése: az art deco ikonográfiájában kitüntetett szerepet játszó attributum átlátszó hidegsége kifejező kontrasztot hoz létre az asztal természetes, meleg barnájával.
Duray Tibor Nővérek című festménye a magyar újklasszicizmus egyik legjelentősebb alkotása: vitathatatlan főmű, mely előkelő helyen szerepelhetne a világ nagy múzeumainak bármely, a harmincas évek nemzetközi realista irányzatait bemutató kiállításán.
Molnos Péter