Irodalom
IX-ik Tavaszi Szalon. Nemzeti Szalon, Budapest, 1933.
Molnos Péter: Duray Tibor. BDO, Budapest, 2013.
20. századi időtlenség
Csendes, időtlen misztérium üli meg a két női figurára épített kompozíciót. A rövid, art decós frizurát viselő női alakok szürkészöld tekintete a távolba réved. A fiatal Duray Tibornak sikerült úgy kitágítania az idő dimenzióit a harmincas évek elején, mint az évezredekről mesélő ókori szobroknak. A szőke nő széken ül, rajta a két világháború közötti divatot jelző kalap és pelerines kék ruha. Kitekint a kép bal szélén magasodó ablakon túli – számunkra láthatatlan – külvilágra. Az elhúzott, enyhe redőket vető fehér függöny szabadon engedi, hogy az éteri, felülről ragyogó világosság szétáradjon a szobában, kemény, rajzos, szobrászi élekkel rajzolva körül a tömegeket. A fiatal leány profilját kihangsúlyozza nővére sötétkék tunikájának alapszíne. Az idősebb, sötét bubifrizurát viselő leány óvó testtartással áll húga mögött, kezét az asztal lapján nyugtatja, zöld szeme lefelé tekint. Mögöttük jobb oldalon festőállvány magasodik, rajta egy szembefordított üres vászon. A fehérre alapozott képen csak opálos árnyékreflexek sejlenek fel. A szűken kivágott szobasarok, a szembeállított vászon és az elfordított, felülnézetből ábrázolt asztalka modern térkompozícióvá írja át a hagyományos perspektívát. A szobrászian formált, nagyvonalúan fogalmazó jelenethez Duray apró festői látványizgalmakat társított: az üvegvázába tűzött három szegfű tükröződik a politúrozott felületen, a stafeláj fagerendáin vékonyan rajzolt erezet fut végig, a körgallérok ívét pedig lágy színátmenetek teszik virtuózzá.
A Nővérek 20. századi, mégis kivételesen időtlen kisugárzása csak az életmű másik korai csúcspontjához, az Évához (1935, magántulajdon) mérhető. A pályakezdő Durayra erősen hatott a két világháború közötti neoklasszicista korszellem, amely szembement a század eleji izmusok forradalmi természetével. A leglátványosabb váltást az ezerarcú Picasso produkálta, aki az 1920-as években a kubizmusból Ingres klasszicista aktjainak hűvös monumentalizmusához tért meg. A messze hangzó jelszót egy másik párizsi művész, Jean Cocteau fogalmazta meg, aki 1926-os Le rappel à l’ordre című esszékötetében kiadta a parancsot: „vissza a rendhez”! A „retour à l’ordre!” felszólítása egész Európában követőkre talált, összecsengve az első világháború után általánossá váló rendvággyal. Ugyanez a korszellem szülte a magyar Szőnyi-kör árkádiai festészetét, a francia art decót, az itáliai pittura metafisicát és a németes Neue Sachlichkeitet, majd ez vezetett el az 1930-as évek újklasszicista művészetéhez vagy akár a magyar Római Iskolához, amelynek később Duray is ösztöndíjasává vált.
Szobrászi art deco
A magát iparostanonc sorból felküzdő Duray előbb a tépelődő, franciás modernizmust képviselő Gadányi Jenőnél, majd a monumentalizmus ünnepelt sztárjánál, Aba-Novák Vilmosnál tanult. Különösen az utóbbi gyakorolt rá nagy hatást (Duray tehetséges diákként még pannói munkálataiban is segédkezett). Fiatalkori barátja, Redő Ferenc elevenítette fel így Aba-Novák iskolai tanítását: „A modell tömegekből, térformákból áll, először ezeket kell helyesen felismerni a rájuk eső fény segítségével. Meg kell tanulni a kubizmustól azt, hogy hogyan lehet egy emberi testet egyszerű formákra, hengerekre stb. felbontani. Ezeket az egyszerű tömegeket kell sommásan rögzíteni.” Egy másik tanítvány visszaemlékezése szerint a mester azt várta magániskolája tanítványaitól, hogy „szobrot lehessen készíteni a rajzról”. Az avantgárd formatanulmányok tanulságait megemésztő Aba-Novák-i tanítás értő fülekre talált Duraynál. 1933–35 közötti képeit – még mielőtt megérintette volna Derkovits festészete – a hűvös márványszobrok tökéletessége határozta meg.
A fiatal Aba-Novák-tanítvány a Szinyei Merse Pált Társaság által rendezett 1933-as Tavaszi Szalonon mutatkozott be a hazai közönség előtt, egyből három olajképpel. Ezek között szerepelt két korai főmű, a Nővérek és a Két rakodómunkás. A két alkotáson tetten érhetők a két világháború közötti realista tendenciák hatásai. Ahogy Molnos Péter művészettörténész fogalmazott monográfiájában: „Az élesen metszett formák, a kolorit hideg, kékek által dominált alapkaraktere, a »fémlemezből hajtogatott formák« keménysége a két képet az új tárgyiasság néven összefoglalt irányzat legtisztább hazai példái között helyezi el. A stílus Európán végigsöprő divatja hasonló karakterű művészi mozgalmakban öltött testet: a párizsias art deco, a német neue sachlichkeit és az olasz novecento – helyi sajátosságaik ellenére is – rokon műveket teremtett. Duray képei, elsősorban a Nővérek című kompozíció a németek hangsúlyos verizmusával szemben leginkább az irányzat itáliai, a transzcendencia iránt fogékonyabb »leágazásával«, Felice Casorati alkotásaival rokon, illetve Tamara de Lempicka mondén felhangú art deco alkotásaival mutat párhuzamos vonásokat. Az 1933-as kép látszólagos egyszerűsége mögött rafinált festői bravúrok sora húzódik meg. A formák nyugodt, világos tagolása, a kolorit végtelenül elegáns összhangzata, az ábrázolás időtlenséget sugárzó, nemes tisztasága Duray művét Kontuly Béla és Medveczky Jenő legszebb alkotásai közé emeli, s a nemzetközi új tárgyiasság remekműveivel állítja párhuzamba. A ruhák fénnyel tagolt, domináns kékje, az arcok és kezek finoman tört márványfehér színe, az asztallap tükröződő barnája és az üvegvázába helyezett szegfűk felvillanó vöröse – mely a ruhák nyakszegélyén bukkan fel újra – éteri tisztaságot, hűvös nyugalmat sugároz. A stabil kompozíció és az önmagukba forduló szereplők távolba révedő pillantása időtlen csenddel tölti meg a képet.”