"Bensőnkbe helyezzünk mindent, mert minden külső mulandó és ezért ne ragaszkodjunk sem helyhez, sem tárgyakhoz. Minden ami bennünket környez, akkor is, ha a saját művünk, illúzió csupán, amelyet szét kell rombolni, különben más létformákba követ és lánccá, súlyos lánccá válik, amely szabadságunkban, a legfőbb jóban, akadályoz. Megint eszembe jut egykori álmom, hogy halálom előtt nem maradt egyebem, mint a csónak, mely a halál szigetére vitt. Szerettem és öleltem a csónakot és nehéz volt attól is megválnom..." - ezt jegyzi fel Mednyánszky 1901 nyarán a napfényes olasz tengerparton, azon a körútján, melynek során először ragadta meg igazán a vízpartok és hajók látványa. A Buccari öbölben is a hajókat és hajósaikat festi, mikor úgy érzi, hogy egy "új előadási módra" jön rá, a "hangulatok szintetikusabb ábrázolására". Mednyánszky korábban is festett már hasonló motívumot, a Duna-ág ezüstszürke ködébe vesző bárkákat (Újpesti kikötő, MNG 55.293.) téli környezetben is megörökítette (Befagyott bárkák, MNG 55.384.). Utóbbi művén a hajókat szinte gyöngysorként fűzi fel a folyó fonalára, a látványban nyilván épp a színek és formák ritmikus ismétlődése érdekelte. Fiumében és Velencében számtalan színes hajót és kikötőt örökített meg színpompás akvarelleken, melyeket ma Szlovákiában őriznek (Velencei látkép, SNG 14220).
Folyópartok és tengeri öblök színes hajótestekkel tarkított megörökítése ábrázolási konvenció a korban, különösen az impresszionisták körében volt igen népszerű, mivel mind a vízfelület tükröződései, mind a vízpára miatt kialakuló különleges atmoszferikus hatások visszaadása valódi kihívást jelentett a pillanatnyi benyomások és festői impressziók szenvedélyes kutatóinak. Azonban már őelőttük létezett egy képi hagyomány, melyet nem a napfényes tengerpartokon, hanem a sokkal földhözragadtabb északi tájakon lehetett megismerni. Monet Hollandiától, különösen Zaandam város telt színeitől és új témáitól teljesen fellelkesülve írta: "Egész Hollandiát bebolyongtuk, és mindaz, amit láttam, a valóságban még sokkalta szebb, mint amit mesélnek róla... Zaandam különösen izgalmas, és van itt annyi minden, hogy egy életre való festői elfoglaltságot adhatna... házak minden színben, malmok és ringatódzó bárkák minden mennyiségben." Hollandia rendkívül sok szállal kötődik mind a preimpresszionista, mind az impresszionista festészethez, már a francia romantikusok, mint Delacroix lelkesedtek a XVII. század holland tájfestőiért, Salomon van Ruysdael és Meindert Hobbema művészetéért, akik aztán oly fontosak lettek a barbizoni festők nemzedékei számára is.
Corot, Troyon, Narcisse Diaz és Daubigny másolták a Louvre-ban a holland mesterek műveit. Monet-ra pedig éppúgy hatott Corot, Daubigny, mint személyes benyomásai Hollandiában. Monet mintegy 20 vázlattal tért vissza Hollandiából s ezek szolgáltak mintegy előtanulmányul későbbi Szajna és Argenteuil-sorozataihoz, melyek folyóparti látképek, hajókkal és bárkákkal (ld. A Szajna Rouennál, 1873). Mednyánszky most árverésre kerülő nagyméretű olajképe, a Téli kikötő már azután készült, hogy festője "túlesett az impresszionizmuson", mint egy heveny gyerekbetegségen. Képciklusokat tervezett ő is, mint Monet, és mindent megtanult a fény ábrázolási lehetőségeiről, a látvány elemekre való szétbontásáról. De őt nem érdekelte a hajók tarka foltjainak incselkedése a víz csillámaival. Az ő csónakjai és hajói, akár Van Gogh-éi, mindig a Túlpart relációjában érdekesek (Van Gogh: De Rujiterkade, Amszterdam, Van Gogh Múzeum S85 V/1962). A természet, írja Kállai Ernő, amit Mednyánszky megfest, mindig "értelmezett természet".
A vizek pedig nem egyszerűen festői reflexeket ringatnak nála, hanem olykor halálos jégkéreggé állnak össze, mint írja naplójában. "Ami a tárgyak és azok állapotai által előidézett benyomásokat leginkább csökkenti, az a mindennapi gond. Azon a mindennapi életből eredő s mindig vastagodó, holt gondolatsémák által alkotott kéreg, melyet időről-időre össze kell törni. A haszontalanná vált gondolat és fogalomhullák lehetetlenné teszik az új, tisztultabb gondolatok fejlődését."
A fogalomhullák és holt gondolatsémák az ábrázolási konvenciókra is vonatkoznak. Mednyánszky számára az impresszionizmus is ilyen fogalomhullává vált a századfordulóra. Később ugyan vissza-visszatér egyes vívmányaihoz, hogy használja és fejlessze azokat a maga céljaira, de a látványelvűség nem kötötte le igazán. Téli kikötő című képével ő is a holland tradícióhoz nyúl vissza, de annak egy bécsi közvetítésű, a hágai iskolától inspirált változatához. A bécsi hangulatképfestők szintén Hollandiába zarándokoltak, akár Monet, és jól ismerték a hágai művészek alkotásait. Robert Russ, Rudolf Ribarz, Tina Blau, Hugo Charlemont vagy a Párizsba települő Eugen Jettel poétikus realizmussal áthatott kanálisokat festettek. Olyan művek inspirálták őket, mint Jacob Maris Amszterdami kikötője (Hága, Gemeentemuseum, S22-1964), Mesdag Téli tája (Bp., Szépművészeti M. 136B), vagy Paul Gabriel mocsaras holtágat ábrázoló festménye (Hága, Gemeentemuseum S2-1890). Soha nem sikerült nekik igazán összeegyeztetni a hollandok súlyos, északi realizmussal telített természetábrázolását a mélyebb szimbolika és a lírai felfogás iránti igényükkel. Mednyánszky sokukat ismerte személyesen, művészetüket pedig figyelemmel követte. Tina Blau osztrák festőnőt, akinek Amszterdami kanálisa (Bécs, mgt.) szintén a hollandok bűvöletében fogant, éppen az olasz tengerparton ismerte meg.
A Téli kikötő című kép előterének felületkezelése sokat köszönhet Robert Russ virtuóz technikájának. Ám ami az osztrákoknak nemigen sikerült, azt Mednyánszky megoldotta. A Téli kikötő egy olyan tökéletesen kivitelezett tájkép, melynek megfestésekor Mednyánszky már nem szorult az átmeneti napszakok, a hajnal, az alkony vagy a köd öszefoglaló, egységesítő erejére. Nincs szüksége a Corot-i ezüstszürkékre, mint az Újpesti kikötő című képen. A képen sárgás nappali fény árad szét, összhangban az előtér kékeslilás reflexeivel. A természetes fényforrást sajátosan egészíti ki és ellenpontozza a vízparti ház ablakának narancs fénypöttye, az ember mesterséges fényforrása, hívogató s egyben idegen jelenléte, ez a jellegzetes Mednyánszky-védjegy, amely a századfordulótól szinte minden képén feltűnik. A kép aprólékos kidolgozása ellenére is monumentálisan hat. Minden a helyén van rajta, tökéletesek az arányai, a kompozíciója. Realista, naturalista, mégis felsejlik benne a Túlpart igézete. A csónak oly időtlen pihen a vizen, mint az, amelyről Mednyánszky álmodott, s melyet elengedni tudni a hátralévő élet művészete.
Markója Csilla