Irodalom
Frank János: Schönberger Armandnál. Élet és Irodalom, 1968/31., 8.
Perneczky Géza: Három kiállítás. Élet és Irodalom, 1970/14., 12.
Pogány Ö. Gábor: Schönberger Armand kiállítása a Nemzeti Galériában. Művészet, 1970/5., 47.
András Edit: Schönberger Armand. Corvina, Budapest, 1984.
Wittek Zsolt: Schönberger Armand. Orlikon, Budapest, 2008.
Schönberger Armand időskorában, 1968-ban foglalta össze ars poeticáját Frank János kérésére: „A festőnek, ha érzékenyen fogta fel a jelenségeket, rezonálnia keli a világ mozgalmasságára.” Az 1920–30-as évek érzékeny radarral felfogott mozgalmassága tükröződik a most vizsgált alkotáson is. Kivételes tisztasággal megszólaló avantgárd főmű a magyar festészet történetéből. A kubofuturizmus szilánkos szerkesztési elve vibrálóan modern kaleidoszkóppá töri össze a nagyvárosi látványt. A kompozíció axonometrikus hasábokból és helyenként íves oldalú háromszögekből épül fel. De a kubizmus szigorú, piszkosszürke színskálája helyett Schönberger szemtelenül modern, vad színeket használt, direkt kontrasztos társítássokkal. A vibráló, szőnyegszerű kristályformák között csak hosszas tanulmányozás után bontakozik ki az ábrázolt jelenet: az előtér íves formába görbülő alakjai, a rakpart mellett álló, füstölgő kéményes, mentőcsónakos teherhajó, mögötte a víztükör, amely egy fokkal halványabb színekkel ismétli meg a túlparti házak kubusait és háromszögeit.
A megjelenített, zsákhordókkal teli rakpart a 19. század végi és 20. század eleji modern nagyvárosi látkép elválaszthatatlan része volt. Itt időzött József Attila az Eszméletben megénekelt „rakodópart alsó kövén”, de itt telepedett le a Párizs felé gyalogló Kassák Lajos Szittya Emil barátjával, A ló meghal a madarak kirepülnek hősével: „kint hevertünk az antwerpeni rakodó parton s ő szónoklatot tartott a gyapotbálokhoz és rusznishordókhoz.” A rakpartokon zajlott a metropoliszok kereskedelmének teljes áruforgalma, a kikötött hajók gyomrából görnyedező munkások cipelték fel a rakományt a szekerekig és vonatokig. Schönberger vonzódott a nagyvárosi vízpartok sürgő-forgó világához, számtalanszor megfestette az újpesti rakpartot. Ahogy Perneczky Géza írta róla 1970-ben: „megtalálható itt az expresszív nyugtalanság is, a nagyváros mitikussá növelt ritmusa. Schönberger »tájképei«, a rakpartot, a házak dinamikus formalizmusát idéző festmények Derkovits külvárosát készítik elő.” Avantgárd szellemiségű festőként nem a topografikus részletek és az elmesélhető történetek érdekelték, hanem a nagyváros íves cikkelyekre és kristályformákra tört színritmusa. Kassák úgy tanította híres tanácsában: „A szavak nem azért vannak hogy tartalmat hurcoljanak, mint a zsákhordók.” Jó barátja, Schönberger inkább így mondhatta volna: a formák nem azért vannak, hogy tartalmat hurcoljanak, mint a zsákhordók, hanem hogy saját autonóm életüket éljék a festővásznon. A most elemzett, külföldről hazatért, eddig nem ismert alkotás ennek a színtiszta modernizmusnak adja kristályos tömörségű kvintesszenciáját.
Schönberger még húszéves sem volt, amikor elkezdte Münchenben tanulmányait a 20. század hajnalán, előbb egy magántanárnál, majd a hagyományos elveket képviselő akadémián. Közben a nyarakat Nagybányán töltötte, ahol megismerkedhetett a friss francia tendenciákkal, a neósoknak, különösen Czóbel Bélának köszönhetően. 1909-ben eljutott a modern művészet forrongó fővárosába, Párizsba, ahol a reneszánszát élő Cézanne és a sajátos ízű kubizmust képviselő Delaunay gyakorolta rá a legnagyobb hatást. Nagybányai alapokon nyugvó festészetét fokról fokra járta át a modernista szellemiség. 1915-ben csatlakozott a Kassák által elindított Tett folyóirat avantgárd köréhez, majd az 1916-ban útjára indított MA-hoz, utána pedig alapítóként vett részt a – Nyolcak kereső hagyományát felvállaló, Kmetty Jánost és Nemes Lampérth Józsefet is a sorai között tudó – új Hetek festőcsoportban. A stílusára rátaláló Schönberger nem vonult emigrációba a MA körének többségével, és a legprogresszívebb pesti művészkörökben állított ki az első világháború után is.
Visszahúzódó, az alkotásra koncentráló festőként szűk családjával élt együtt egy Margit körúti szerény műteremlakásban. A hallgatag alkotó – a hasonló stílust képviselő Scheiber Hugóval és Kádár Bélával szemben – sokáig nem jutott külföldi kiállításokhoz, pedig a kubizmusból, az expresszionizmusból és az art decóból összegyúrt jellegzetes képi világa száz százalékban illeszkedett a nemzetközi modernizmus 20-as évekbeli trendjeihez. „A húszas évek elején – emlékezett vissza időskorában – egy évig egyetlen munkámat sem tudtam eladni, pedig akkor festettem azokat a képeimet, melyeknek újszerű szerkesztési rendjét lelkesen méltatta a nemzetközi sajtó.” Schönberger – aki maga is a felvidéki Galgócon született – a határon túli magyar városok progresszív értelmiségi köreiben talált vásárlókra. Valódi elismertségben csak hosszú élete utolsó egy-két évtizedében volt része, pedig ma már a legnyugatosabb modernséget képviselő két világháború közötti művészek egyikeként tartjuk számon.