A korszerű nézeteket közvetítő müncheni Azbe iskolában folytatott tanulmányokat (1904-05), a nagybányai neósokhoz való kötődést (1906- 08), s az 1909-ben tett párizsi látogatást követően Schönberger Armand (1885-1974) a húszas évek elején talált magára.1923-ban a Belvedere-beli önálló kiállításán már a modern művészet formai, stíláris eszköztárával felvértezett érett festőként mutatkozott be. Művészeti kísérletei több szálon futnak, melyekben felhasználja a kubizmus, az expresszionizmus és részben a futurizmus képalakító lehetőségeit, gyakorta akár egy képen belül is.
Munkásságának önálló vonulatát képezik a városi veduták, melyek a húszas évek során jól megragadható szemléletbeli változáson mennek keresztül. Kezdetben e művek témája az ablakából látott házak, háztetők látványa, és szűkebb lakókörnyezetének, a Rózsadomb szélének, a Margit körút, Margit utca, Zárda utca környékének világa, melyek Kállai szavaival élve "a dicstelen nagyvárosi épület?konglomerátumok, falak, háztetők, hidak, gyárkémények közé ékelt szűkterű kispolgári lét jól megfigyelt, elevenen összegzett foglalatai" (Kállai, 1925). A húszas évek második felében a kívülről szemlélt város-látképektől, a város "profiljától" egyre inkább a belülről láttatott és önálló entitásként kezelt, szimbólikus tartalmak kifejezésére is alkalmas "nagyváros-kép"-ek felé távolodik. E viszonylag kisszámú, ám igen figyelemreméltó művek csoportjában az újonnan felbukkant Nagyvárosban című kép kitűnően mutatja a jelzett szemléletbeli váltást, mintegy korai szintézise a kétféle megközelítésnek, amire a mű datálása is alapoz.
A Párizsban megismert Cezanne-i képalakítás és a kubizmus térszemlélete nyomán a látvány csak kiindulásul szolgál számára az öntörvényű képi világ kialakításához. Ezen a képen elsősorban a város struktúrája, tektonikája, s annak képi megragadása foglalkoztatja. A város felülről szemlélt, egymásra torlódó házak tömegéből formálódó szegmensét halszemoptikával, a házak közé ékelt utcára való fókuszálással, s mintegy annak mentén a "városszelet" szétnyitásával teszi megragadhatóvá. A geometriai alapformákra redukált látvány síkformák viszonylataiból, metsződéseiből, átfedéseiből szerveződik, egynemű közegként kezelve a házak tömegét és azok térbeli "auráját". A legyezőszerűen szétnyíló, s a síkban szétterülő mértani idomok strukturálják az egész képteret, s teremtenek egységes képmezőt házfalak és háztetők rombuszainak, négyszögeinek, hegyesszögű háromszögeinek sűrű szövetéből.
A síkok immanens jegyeiket megőrizve csak jelzésszerű tárgyi utalásokat hordoznak, a kép a látvány alapelemeinek síkba transzponált, nyers színek (sárga, zöld, piros) együtteséből formálódó lenyomata. Kállai szavaival élve "... nagyvárosi környezetképei a testfelület síkokra bontásában, a ferdülő és elhajló tengelyek divergenciájában, a felfokozott színek sugárzó erejében túlmennek minden ábrázoló valószerűségen." (Kállai i.m.) A síkok metsződéseiből ugyanakkor nem valamely doktriner kubista tér szerveződik, minthogy azok nem hatolnak egymásba: egymásmellettiségükkel alkotnak lényegében lapidáris ritmusképletet. Nem nyújtanak valóságos térérzetet a szétterített lapokra bontott, axonometrikusan ábrázolt házak sem, legfeljebb a takarásból fakadó egymásmögöttiség sugall egyfajta virtuális teret. E megoldással Schönberger már-már a síkra orientált geometrikus absztrakció határát súrolja. Fentiek tekintetében a kép előzményét a Margithíd, 1922 (András E., 1984, 12. kép), a Házcsoport, 1923 (Uo. 9. kép) képek jelentik, míg közvetlen rokonát a Házak templommal, 1924 (Uo. 14. kép).
A formák közül minden levegő kipréselődik, s teremtődik ezáltal egy meglehetősen klausztrofóbiás tér, ami már a város önálló entitásként való tételezése irányába mutat, éppúgy, mint a metropolisz embereket magábaszippantó jellegének érzékeltetése az előtérben megjelenő két arc nélküli, a környezettel egylényegű "staffázsfigura" révén, s mint a kép elemeinek dinamikus, vibráló, a folytonos mozgást és változást megidéző felfűzése. Ebben a vonatkozásban a Vásár, 1927 (Uo. 20. kép), a Mi ketten, 1927, mgt. jelentik a közvetlen analógiákat.
Jóllehet a kép szignálatlan, semmi kétség afelől, hogy hiteles, a festő legjobb korszakából való igen jó kvalitású, a művészettörténet számára különösen jelentős képpel van dolgunk.
A. E.