Ziffer a legjobbak között
E nagyvonalúan komponált tájkép az életmű „mágikus” évében, 1908-ban született, mikor a Párizs és Nagybánya között ingázó Ziffer Sándor pályája váratlan lendülettel, egyszerre a legnagyobb magaslatokra ért fel. Ekkor született műveit – a most bemutatott festmény mellett A vörös kapubejáró, A régi nagybányai híd, a Lelátás az István-toronyból és a Nagybányai főtér című kompozíciókat – nem csupán a magyar neós irányzat legjelentősebb alkotásaiként tarthatjuk számon, de a lazán kapcsolódó, francia eredetű, ám hangsúlyosan nemzetközi karakterű fauve „mozgalom” egészében is kitüntetett hely illeti meg. E sokáig csupán halkan, szinte félve kimondott ítéletet éppen az idei év elején zárult párizsi kiállítás, a Musée d'Orsay Allegro Barbaro című tárlata igazolta, ahol Ziffer alkotásai a kortárs francia modernek legjobbjai, Vlaminck, Friesz és Marquet képei mellett bizonyították kiemelkedő értéküket.
A mágikus esztendő
Az 1908-as év Ziffer számára egy kiemelten fontos tárlattal kezdődött: januárban a frissen alakult MIÉNK első kiállításán állt a budapesti közönség elé, ahol 187-es sorszám alatt mutatta be Ebédlő című alkotását. A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre a Ferenczy-Fényes-Rippl hármas körül összegyűlő hazai modernek első nagy hatású szerveződése volt, mely a Műcsarnok konzervatív szellemiségével élesen szemben álló festőknek igyekezett megteremteni a hatásos bemutatkozás lehetőségét. Ziffer a törzstagok mellé meghívott vendégművészek sorában kapott helyet, ahol rajta kívül a legújabb törekvéseket a nagybányai neós irányzat és a leendő Nyolcak olyan képviselői fémjelezték, mint Boromisza Tibor, Perlrott Csaba Vilmos, Czigány Dezső vagy éppen Pór Bertalan. A kiállításról tudósító kritikus, Bányász Rezső Ziffer képét „finom dekorativitása” miatt ajánlotta a látogatók figyelmébe. Feltehetően ugyanezzel a festménnyel vagy egy hasonló témájú és rokon stílusú művel képviseltette magát a Rózsa Miklós által szervezett nagyváradi kiállításon is. A tárlatról kritikát író Juhász Gyula a Szabadság című lap április 4-i számában a következő szavakkal méltatta Ziffer művészetét: „Gauguin és Cézanne szédítő örvényeibe nézett, de magát is meglátta azokban, és egy interieurbeli alakja nagyon derekas ígérője egyéni dolgoknak.”
Példaképek
Ahogy Juhász Gyula, úgy minden értő kortárs számára nyilvánvaló volt, hogy Ziffer művészetének legfőbb inspirálóit a nagy francia elődök között, Párizs erjesztő miliőjében lehet megtalálni. Az egri születésű, a müncheni Hollósy-iskolát Czóbel Béla tanácsára otthagyó, majd Nagybányára költöző Ziffer számára felszabadító élményt hozott 1906-os utazása a modern művészet fővárosába. Kollégái zöméhez hasonlóan a Montparnasse-on bérelt műteremlakást, s szinte első útja az Őszi Szalon képekkel telezsúfolt termeibe vezetett. A külön helyiségben felvonuló Vadak között ekkor már helyet kapott Czóbel Béla is, akinek frissen elkészült, sokakat megdöbbentő alkotásai az év nyarán már reveláló hatást gyakoroltak a Nagybányára érkező Zifferre. A fauve-ok mellett természetesen más művészek is lázban tartották a korabeli Európa művészeti centrumát, ahol a mindig újra éhes műkereskedések időszakos kiállításai szinte naponta szállították a meglepetéseket. Ziffer számára azonban egy hagyományosabb helyszínen lezajlott esemény, a Salon d’Automne egyik tárlata okozta a legmeghatározóbb élményt: hatalmas műtárgyanyag mutatta be itt a három évvel korábban elhunyt Gauguin életművét. Ahogy a magyar modernizmus egészére, úgy Ziffer művészetére is e több mint 220 festmény, számos rajz és fafaragás gyakorolta a legnagyobb hatást. Gauguin színeinek ragyogó tisztasága, képeinek felfokozott dekorativitása – elhagyva a francia mester szimbolizmusát - kikerülhetetlen impulzust jelentett a legfiatalabb nemzedék új irányba induló tagjai számára.
Párizsi modernség Nagybányán
Ziffer talán a Nagybányai táj boglyákkal című művén került a legközelebb a francia fauve-ok, elsősorban Derain oldott festőiségéhez. A Gauguin jellegzetes stílusát idéző - homogén foltokkal építkező, a megbontatlan színmezőket hangsúlyos kontúrokkal elválasztó - képekkel szemben itt a faktúra szokatlan, izgalmas változatosságot mutat. A kép sajátos átmenetnek tekinthető olyan, egyaránt 1908-ban készült remekművek között, mint a szinte pointilista módon vibráló Baross tér, illetve a tömör foltokból építkező Nagybányai főtér című vásznak. A narancsból mályvás vörösbe forduló boglyák és a zöld mező rendkívül hatásos kontrasztjára hangolt kompozíción az előtér szaggatott ecsetkezeléssel kialakított, tarkán vibráló részlete hatásosan vezeti a tekintetet a teltebben, zsírosabb anyagszerűséggel megfogalmazott középtérhez, hogy a néző pillantása végül a szokatlanul magasra emelt horizont felett, a lankás nagybányai dombokat szinte súrolva fusson a végtelenbe. A hangsúlyos kék kontúrokkal körbevett foltok sok helyen lazán érintkeznek egymással, sőt „belsejük” is levegősen, a színek szövetének felbontásával került a vászonra, így zománcosan „unalmas”, lapos foltok helyett eleven, vibráló, festői eseményekkel, ritmussal, az ecsetnyomok lappangó ornamentikájával telített, frissen lélegző felület keletkezett. Közben azt is jól láthatjuk, hogy ez a francia fauve hatás Ziffer művészetében nem tisztán, mechanikus átvétel eredményeként jelent meg, hanem szervesen olvadt össze mindazzal, amit korábbi tanulmányai megérleltek benne. A béklyóitól szabadult festőiség, a színek kultusza és a letapogatható látvány kifejező torzítása egyrészt a Ferenczy Károly inspiráló példájából levezethető kulturált festőiséggel, a „szép felület” tiszteletével egyesül, másrészt a szecesszió kifejező vonaljátékával valamint a Nabis-k dekoratív szemléletével és színfelbontásával szövetkezik. E tökéletes szintézis révén jött létre az életmű és a korszak egyik kiemelkedő alkotása.
Szövetség egy vászon két oldalán
Az elmúlt évek tanulmányai, a magyar modernizmus induló periódusában keletkezett festményanyag alaposabb vizsgálata után ma már szinte közhely, hogy a 20. század első évtizedében készült, modern szemléletű festmények között feltűnően nagy arányban találunk kétoldalas műveket. A magyarázat többrétegű, de a legfontosabb ok a hazai mecenatúra gyengeségével, a műtárgyakat vásárló réteg erőtlenségével függ össze: az elkészült alkotások, mivel nem leltek gyorsan vevőre, túl sokáig maradtak a művészek kezében. Ők – lévén általában igen csak szűkölködtek az anyagi javakban – idővel újra és újra elővették a műteremben pihenő műveiket, s rosszabb esetben magukra a kompozíciókra, vagy hátoldalukra újabb képet festettek. Sajnos zömében éppen a modernebb hangvételű, így a konzervatív hazai ízlés által kevésbé respektált művek estek áldozatul ennek a sajátos recycling-nak, melyet az is serkentett, hogy ezek alkotói valóban „kereső” művészek voltak: számukra a kísérletezés, az úton levés fontosabb volt, mint maga a kész mű.
A magyar Vadak és a Nyolcak tagjai feltűnő előszeretettel használták új képek festésére műveik hátoldalát. Talán Márffy Ödön és Ziffer Sándor jeleskedett ebben a műfajban leginkább: utóbbi korai, neós alkotói periódusa ma már meg sem ítélhető a hátoldalak, e több mint egy évszázadon át rejtőzködő, s csak az utóbbi években előkerült művek nélkül. Ráadásul ők ketten mintha tudatosan el akarták volna rejteni azokat a festményeket, melyekre új kompozíciókat készítettek. Nem csak kifordították a régi vásznakat és úgy feszítették azokat a vakrámára, de legtöbbször híg, meszes alapozóval le is mázolták őket. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy éppen ez a lefedésre szánt, s könnyen, egyszerű vizes leoldással eltávolítható réteg segítette e szunnyadásra ítélt művek sértetlen fennmaradását. A fedő réteg ugyanis kitűnő kondícióban megőrizte az alatta rejtőző, eredeti felületet, ráadásul idővel áttetszővé vált, s ha halványan is, de sejtetni engedte az alatta megbújó kompozíciót. Ennek köszönhető, hogy a most vizsgált alkotás hátoldala is a közelmúltban napvilágra került. Az óvatos, precíz tisztítás után felszínre bukkanó fiatal férfi jellegzetes arcvonásaiban a korszak szakértője, Barki Gergely ismerte fel elsőként Tihanyi Lajost, majd korabeli fényképek és önarcképek felhasználásával egyértelműen bizonyította is állítását. A szinte mindenkivel szemben bizalmatlan, az emberi kapcsolatok terén feltűnően zárkózott Ziffer Tihanyival kivételt tett: 1907-ben gyorsan összebarátkozott vele és néhány évig festőként is hasonló úton jártak. Pechán Józsefnek küldött 1908-as levele arra is bizonyíték, hogy egyike volt azoknak, akik korán felismerték Tihanyi kiugró tehetségét: „Azt gondolom ez a fiú nagy szerepet fog itthon játszani.” - olvasható méltató megjegyzése.
A Nagybányai táj boglyákkal a magyar modernizmus vitathatatlan remekműve: hátoldalán a több mint egy évszázadon át lappangó, frissen felfedezett és azonosított portréval, Tihanyi Lajos páratlanul dekoratív arcképével igazi gyűjtői csemegének számít. Nem csupán tiszta festői értékeivel hat nézőire, de a két művész egykor volt barátságát, a magyar vadak vezető mestereinek szoros, ám hamar felbomló alkotói szövetségét is felidézi.
Molnos Péter