Az első főművek
Ország Lili szokatlan városképi témaválasztása kihívja a pszichologizáló képolvasást. A hűvös, ember nélküli látképen egy jellegzetesen ívelt falu magtár tűnik fel, apró, kaszárnyaszerű sötét ablakokkal. Az épület frontális, sárgálló tömbjét jobbról és balról perspektivikus kulissza-elemek egyensúlyozzák ki vizuálisan, tovább erősítve a fő architektúra homlokfalának robusztus komolyságát. A hazai szürrealizmus legendás, a kultúrpolitika által üldözött képviselője, Bálint Endre már egész korán felfigyelt Ország Lili korai remekműveire: „Amikor 1953-ban (…) végignéztem Ország Lili képeit, számomra csak a Magtáras és Kórós képeknek volt olyan jelentése, amiről egyrészt ráismertem a művész valódi énjére, másrészt a jövőjére is, azokból a sajátos tartalmakból, amelyek azokból szinte kiáradtak. Holott mind a két kép még nagyon is naiv volt, de tele volt olyan utalásokkal, a majdan bekövetkezőkről, ami hitelessé tette létüket”.
Megtalált motívum
1964-es interjújában Ország Lili részletesen elmesélte, hogy a magtár-téma – a kóró mellett – milyen fontos szerepet játszott abban a folyamatban, ahogy rátalált a szürrealizmus egyéni kifejezésmódjára: „Egy nyáron, miután egy vagy két hónapig céltalanul bolyongtam, keresve valamit, ami már megihletne, úgy, hogy ne kössön olyan értelemben, mint ahogy a főiskolán kötöttek a házak, csendéletek vagy modellek, végre találtam egy magtárt, ami nagyon hatott rám a falával, a sárga falával. Ezt megfestettem. Éreztem, hogy a kép minőségileg jóval gyengébb, mint amilyent különben az akkori tudásommal festhettem volna, de inkább vállaltam valamilyen primitívséget, mert a kép így sokkal megrázóbb élmény volt számomra, mint egyáltalán minden, amit addig festettem. (…) Éreztem, hogy valami mást csináltam és eltettem a két képet (…) mintha a motívum lett volna az, ami sokkal intenzívebben lett kiemelve, mintha megtaláltam volna azt a tárgyat, amin keresztül esetleg eljuthatok oda, hogy többi tárgyaimat is megtaláljam.”
Kikelő mag
A magtár 1952-es, első, kisebb változatában (Magtár, 1952, Vasilescu-gyűjtemény, Győr) még kitapintható a táji környezet. A festmény a Tihanyi Belső-tó előtt álló aszimmetrikus falú magtárat ábrázolja. Mögötte – jobb és bal oldalt – látható a tó sávja és a dombok zöld hulláma. Jobb oldalt belóg a képtérbe az ívelt párkányú, nyitott ablakú sárga ház. Ország Lili 1953-ban már otthon, Budapesten, a Fiáth János utcai aprócska „műtermében” újrafestette a magtárat, lecsupaszítva, letisztítva, enigmaszerűre fogalmazva át a kompozíciót. A motívum bal oldalát levágta – így az architektúra fenyegetőbbé válik –, és kiegészítette a szintén két változatban megfestett Öregasszony című képéről ismerős, erősen rövidülő, vakítófehér fallal. A táji háttér helyét reményt keltően derengő, világoskék égbolt veszi át. Ebből a magokat őrző-rejtő magtárból sarjadt ki utána Ország Lili varázslatos életműve.
Tihany és a budai vár
A tihanyi magtárhoz hasonló karakterű az 1953-ban, két változatban is megfestett Utca a Várban című alkotás. Feljegyzéseiből tudjuk, hogy műterme közelségében, a Hadtörténeti Múzeum környékén talált rá a két sárga ház által közrefogott fehér kőtömbök különös látványára. A várbeli és a tihanyi motívum összeér egymással, de nem azonos. (A most vizsgált festmény vakrámáján egy kései felirat tévesen Utca a Várban II-ként azonosította a művet.) „Szürrealizmust csináltam – mondta Ország Lili – egyszerűen, mert így kezdtem látni.” Ez az egyik első és egyben irányt mutató darabja Ország Lili korai, a klasszikus szürrealizmus hangján megszólaló korszakának. Kifejezésmódja a magyar művészettörténetben egyedüli és bár egyértelműen nyugat-európai gyökerű, mégis tele van kelet-európai sajátosságokkal, mélységgel és fájdalommal. Ennek a viszonylag rövid korszaknak az alkotásai Ország Lili barátaihoz, a kor nagy gyűjtőihez (Kolozsváry Ernő, Vasilescu János) vagy hagyatékának részeként múzeumokba kerültek.