Irodalom
Hauszmann Alajos: A magyar királyi vár. Hornyánszky, Budapest, 1912.
Vágó László. Magyar Iparművészet, 1926/9–10., 185.
Vaszary János halála. Pesti Napló, 1939. április 20.
Petrovics Elek – Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, 1941–1942.
Haulisch Lenke: Vaszary (1867–1939). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960.
Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978.
Hajdú Virág: Vágó László (1875–1933). Új Magyar Építőművészet, 2000/2., 53.
Rum Attila: Vaszary János. Bumbum, Budapest, 2005.
Plesznivy Edit: Vaszary János. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest 2007.
Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Bohém csíkos kabátok, csinos art deco nők, fonott fotelek és növénnyel befutatott lugas. Az idős Vaszary János krisztinavárosi otthonának tetőteraszán összegyűlő vidám művésztársaságot örökítette meg, háttérben a Budavári Palota régi kupolájával. A festő a tatai park sorozat képein ábrázolt családias összejövetelek intim világát ötvözte a korzóképek nagy lélegzetű fővárosi környezetével. A palota nem távoli ultramarinkék sziluettként íródik a nyugati horizontra, hanem kelet felől, a Vágó-féle „penthouse” felett zárja le a kompozíciót. A most felbukkant, az ünnepelt „fehér alapos” korszakhoz tartozó Vaszary-kép nemcsak a nagy ciklusokat összekapcsoló kulcsmű, de egyben regényes múltú várostörténeti dokumentum.
Sacré Cœur helyett Budavár
Vaszary János már nem érte meg a budai vár pusztulását. 1945 februárjában, Budapest ostromát követően füstölgő romok maradtak a harcoló csapatok nyomában, a királyi palota Hauszmann-féle kupolája pedig tragikus torzóként emelkedett a félig elpusztított székesfőváros fölé. Megmaradt bordaívei között átfújt a kormos szél. A neobarokk kupolát leegyszerűsített, klasszicizáló, szimbólumától megfosztott formában építették csak újjá az 1960-as években. A palota tetejét uraló Szent Korona – a megtagadni vágyott ezeréves múlttal és királyi hagyománnyal szemben – kikopott a következő nemzedékek emlékezetéből, ahogy elfelejtődött az a Vaszary által jól ismert pezsgő kulturális élet is, amelyet a két világháború között a legendás Arizona mulatóba járó walesi herceg neve fémjelzett.
Vaszary közelmúltban felbukkant festményét a szakemberek első pillantásra könnyen beazonosíthatónak vélték: a mulató társaságban montmartre-i bohémeket, a magas kupolában pedig a párizsi Sacré Cœur-bazilika csúcsát fedezték fel. A tévedés érthető. A Budavári Palota egykori sziluettje feledésbe merült a lerombolt és átformált épületekkel együtt. Pedig amikor a franciás festőiségére büszke Vaszary kilépett a krisztinavárosi műteremlakása feletti tetőteraszra, ő még ezt a koronás kupolát látta. Ezt festette meg számtalan formában a keleti oldalról is, vagyis a pezsgő pesti korzóról (korzó ciklus), amint fenséges jelképként uralja a város egét. Ugyanennek a témának a személyes, nyugati szemszögből megfogalmazott privát látványát örökítette meg krisztinavárosi otthonának tetejéről most vizsgált képén. Ahogy a park képciklus jeleneteinél a tatai nyaralóvillája kertjéből festette meg vidám vendégeit, saját otthonának tetején összegyűlő művészbarátait is megörökítette – a föléjük magasodó koronás kupolával.
Korzók és parkok
Vaszary a franciás modern magyar festészet százarcú, folyamatosan megújuló, eredeti képviselője. Hosszú, mindvégig termékeny és sikerekben gazdag pályafutása alatt egyaránt távolságot tartott a konzervatív akadémizmus és a baloldali avantgárd köreitől. Művészetében különböző korszakok követték egymást, az első világháború idején festett feketékkel teli, drámai, expresszív képek után palettája kivilágosodott. Meghatározó élményként ismét ellátogatott a modern művészet fővárosába, Párizsba, ahol 1925-ben már a frissen születő art deco gyakorolt komoly hatást művészetére. Kései korszakának képein hangsúlyos szerepet kapott a mondén életérzés és a nagyvilági elegancia, a híg olajfestéket vékony rétegben, gyors, széles ecsetvonásokkal vitte fel a fehér alapra. Értő kortársa, Rabinovszky Máriusz jellemezte így kései, „fehér alapos” periódusát: „széles egyirányú foltok csoportjai, áttetsző fehér alappal; alla prima festés, végletesen; világos síkok, melyekből egy-egy sötéten ragyogó folt vagy foltcsoport kiharsonázik; a már-már ernyedő dinamika csodálatosan felfrissül, lendületesebb, szabadabb, feszültebb, mint valaha. Minden ecsetvonás vág, és helyén van, minden szín érvényesül.”
Az érett Vaszary festészetéből, a fehér alapos korszakból – a rajongó kortársak és a mai műkereskedelmi fókusz alapján is – két műtípus emelkedik ki tematikusan: a park és a korzó képsorozat. Az előbbi a tatai nyaralóvilla kertjében összegyűlő barátokat jeleníti meg Vaszary páratlanul elegáns, „japános” ecsetkezelésével, ahogy az árnyas türkizzöld kertet nézve üldögélnek nyugszékeikben a terasz kitárt ajtaja előtt. A másik sorozat a nyüzsgő pesti Duna-korzó figuráit örökíti meg, miközben a budai vár indigókék, kupolás sziluettje föléjük magasodik a túlpartról. Az előbbi típus az intim, bensőséges pillanatokat rögzíti, az utóbbi a magyar metropolisz elegáns „főutcáját” és a dualizmus nagyságának emléket állító Budavári Palota magasztos tömbjét. A most vizsgált alkotás egészen különös módon ötvözi a két ikonikus témát. Vaszary budai házának tetőteraszán jól öltözött baráti-művészi társaság gyűlik össze, kötetlenül csevegve, míg fölöttük kirajzolódik a várpalota Hauszmann-féle neobarokk kupolája.
Vaszary nyughatatlan festői szeme folyamatosan kereste környezetében a különleges képtémákat. A rá jellemző hétköznapi momentumok mellett izgatták fantáziáját a történeti múlttal teli pillanatok is, például megörökítette az 1929-es millenniumi emlékmű felavatását, háttérben a Szépművészeti Múzeum timpanonjával (A Hősök Emlékkövének leleplezése, 1929, Magyar Nemzeti Galéria). A nagy múltú Budavári Palotának a látképet uraló tömbje is felkeltette művészi érdeklődését, nemcsak a korzó képciklus háttereként, de odafestette a Budapest kálváriája témára is, ahol a legfontosabb fővárosi épületek alatt a nyüzsgő magyar nép Krisztussal együtt viszi Trianon keresztjét.
Vaszary a most vizsgált képen a körvonalakat a jellegzetes, boszorkányos könnyedséggel forgatott kék ecsettel tette fel a világos alapra. Pár kontúrral érzékeltetni tudta a bonyolult téri szituációt, a tetőtéri terasz mögött magasodó épülettömböt, miközben a fókusz az előtér jól öltözött társaságára esik. A széles karimájú narancsszínű fonott karosszékben kék-sárga csíkos zakóban ül – félig háttal – a „társaság középpontja”. Mellette egy tűzvörös ruhás, zöld mintájú, hátravetett sálú nő beszél élénk sminkben art decós kalapja alatt. A csíkos mintázatok Matisse festészetének dekoratív hatását idézik. Bal oldalt egy napbarnított, piros barettsapkás lány odaadó figyelemmel könyököl az íves lábú asztal lapján, hátul pedig egy zakós, kalapos úr áll karba font kézzel, előtte csinos szőke nőalak rózsaszín köntösben, mintha csak a párizsi divatlapokból lépett volna elő, és kék szempárjával a néző tekintetét keresi. Hasonlóan elegáns budapesti polgárok gyűltek össze nap mint nap a Duna túloldalán, a korzón, élénk társasági életet élve. Közülük és a család művésztagjai közül páran összegyűltek Vaszary ecsetje előtt, a zöldellő penthouse terasz privát szférájában, a krisztinavárosi oldalon. Körülöttük lugas, áttetsző apácarácsos kerítések, felettük pedig – az árnyékvető pergolakapun túl – a Budavári Palota eredeti, Hauszmann-féle kupolája és épülettömbjei.
A Budavári Palota története
Az 1686-os ostrom során az egykori Európa rangos királyi központjának számító középkori palota súlyosan megsérült Budán. A helyreállítás a 18. században a barokk stílus jegyében zajlott. Az 1760 körül elkészült Mária Terézia-palota hatalmas tömbjét lapos barokk kupolák tették hangsúlyossá. Iskolák, majd főparancsnokság üzemelt a falak között, a 18. század végétől pedig a legfőbb közjogi méltóság, a nádor lakott itt. Az 1849-es ostrom során a palota súlyosan megrongálódott, az 1850-es években Ferenc József építtette újjá. A kiegyezés után a palota egyre többször adott otthont az itt vendégeskedő uralkodói családnak. A Millennium időszakának példátlan fellendülése idején megfogalmazódott a cél, hogy a pazar világvárossá növekvő székesfőváros kapjon egy méltó palotát. A megbízást a nemzet ünnepelt építésze, a Ferenc Józseffel is baráti viszonyban álló Ybl Miklós nyerte el, de hamarosan bekövetkezett halála miatt csak a Krisztinaváros felőli nyugati szárnyat fejezhette be. Ybl után a választás a sikerei csúcsán álló historizáló építészre, Hauszmann Alajosra esett. „A királyi vár homlokzati kiképzését – írta Hauszmann A magyar királyi vár című albumában – a régi palota stílusa határozta meg. A Mária Terézia idejében bécsi barokk modorban épült palota már kegyeletből is megtartandó volt, és törekvésem főleg oda irányult, hogy a megszabott arányok keretében nemesebb részletkiképzést alkalmazzak. A dunai homlokzat közepére hatalmas kupolát építettünk, mely a Habsburg-terem felett emelkedik, utóbbi előtt oszlopokon nyugvó tympanon szakítja meg a vízszintes párkányvonalat.”
Hauszmann vezetésével 1891-től közel másfél évtizedig tartottak a munkálatok, míg megszületett a nagyszabású királyi rezidencia, látványos neobarokk kupolájával koronázva meg az Ybl-féle homlokzati kialakítást. A grandiózus dísztermekkel és (nemzeti) szentélyekkel teli épületet Ferenc József király avatta fel 1905-ben. 1921-ban a palota krisztinavárosi, kevésbé reprezentatív szárnyába beköltözött Horthy Miklós kormányzó. A megszálló német csapatok 1944-ben főhadiszállást rendeztek be az épület falai között. Az ostrom szörnyű pusztítást végzett, a fegyverropogás elülte után is még napokig égett az épület, a kupola félig megsemmisült. Bár a csúcsán álló, a lanternát lezáró Szent Korona nem pusztult el, a kommunista hatalom nem állíttatta helyre a neobarokk palotát, nehogy az egykori koronás jelkép uralhassa a szocialista népköztársaság fővárosának látképét. Az épületeket inkább az 1960-as években kulturális intézmények és közgyűjtemények otthonaként nyitották meg a régészeti feltárások után, szakrális terek és nemzeti ereklyék nélkül. 1964-ben készült el a vasbeton szerkezetű, a reformkori klasszicizmus ideálját követő puritán kupola, amely azóta is meghatározta Budapest sziluettjét. A szocializmus évtizedeiben számos múzeum kapott helyett a falak között a Magyar Nemzeti Galériától a Munkásmozgalmi Múzeumig. (Bár a galéria fölötti kupolára nem került vörös csillag – szemben az Országház csúcsával vagy a közeli Clark Ádám téri virágágyással –, a „koronátlanítás” minden bizonnyal fontos szerepet játszott a dísztelen kialakításban.) A rendszerváltás után az épület funkciója megkérdőjeleződött, különösen a városligeti múzeumnegyed koncepciójának kidolgozását követően. 2014-ben elindult a nagyszabású Nemzeti Hauszmann Program, amely az architektúra második világháború előtti rekonstrukcióját tűzte ki célul, hogy a visszaállítsa a hauszmanni épületek századfordulós integritását és a Budavári Palota nemzeti reprezentációs szerepét.
A Budavári Palota 150 évének története
1885 – Ybl Miklóst megbízzák a palota nyugati szárnyának átépítésével
1891 – Hauszmann Alajost megbízzák a palota újjáépítésével
1905 – Ferenc József felavatja az elkészült neobarokk palotát
1921 – Horthy Miklós kormányzó lakosztálya foglalja el a nyugati szárnyat
1938 – közszemlére tett koronázási jelvények (Szent Korona, Szent Jobb)
1944 – német megszállás
1945 – az ostrom miatt kiég, a kupola beomlik
1964 – elkészül az új, klasszicizáló kupola
1975 – megnyílik a Magyar Nemzeti Galéria
2014 – elindul a várpalota komplex rekonstrukciójára hivatott Nemzeti Hauszmann Program
A „Vágó-ház” tetején
Vaszary most elemzett festményét vizsgálva elsőre azt lehetne gondolni, hogy a Várkert Bazár környékén mulatozik a társaság, de a valóságban pont a vár túloldalán, a Tabán felőli (krisztinavárosi) nyugati oldalon. Az egyik árulkodó jel a Hauszmann-kupola lanternájának csúcsdíszeként szolgáló Szent Korona keresztjének dőlésiránya, de az épület részletei és a Vaszary utolsó otthonának tetőteraszáról készített archív fotók egyértelművé teszik, hogy a krisztinavárosi szárnyat látjuk. Bár a kiállítási katalógusokban nincs nyoma, a korabeli sajtóhírekből kiderül, hogy Vaszary az I. kerületi Attila körút 2. szám alatti házban (jelenleg Attila út 37.), a „Vágó-házban” lakott 1939-ben hirtelenül bekövetkezett haláláig. Bár politikai okokból addigra már eltávolították a tanári katedráról, meghatározó, nemzetközi sikereket is elérő, ünnepelt modern festőként hunyt el. A testőrpalota melletti Vágó-háznak volt egy penthouse-os tetőterasza, ahonnan pont látható a várpalota Hunyadi udvar felőli frontja. A neves, izgalmas műveket maga után hagyó századfordulós építész, Vágó László tervezte, aki testvérével számos bérházat, villát és színházat jegyzett, többek között a Nemzeti Szalont és a Gutenberg-házat 1906-ból, az Árkád-bazárt 1908-ból és a Parisiana mulató átépítését 1911-ből.
Az Attila körúti ikerbérház volt Vágó László egyik legfontosabb, már egyedül elvégzett munkája. Hajdú Virág írta róla az Új Magyar Építőművészet hasábjain 2000-ben: „Egyik első önálló munkája az Országos Társadalombiztosító Intézet számára készült két bérház az Attila út 35–37. szám alatt (1911–14). A két körülépített udvaros bérház földszintjén üzletek és egyszobás lakások, az emeleteken két és háromszobás, az újonnan nyitott Attila köz felé négy-ötszobás polgári lakások kerültek. A szokásos alaprajzú épület különlegességét a legfölső szint kialakítása adta, ahol Vágó Váralja utcára néző lakása és irodája volt. A lakóterek a Váralja utca, illetve az Attila köz felé tájolt tágas tetőteraszokra nyíltak: fürdőmedence, szökőkút és csobogó, virágok és »szép kilátás pótolták a kertet« – írta a korabeli sajtó. Az Attila úti homlokzatot magas tető zárta le.” A Magyar Ipaművészet 1926-ban – bő évtizeddel a ház születése után – mutatta be a luxus műteremlakást: „Vágó László építész a tervei nyomán még a háború előtt épült Attila körúti hatemeletes bérházában egyéni és hivatásbeli szükségleteinek teljesen megfelelő otthont és irodát rendezett be magának. Minthogy hivatása a nyári hónapokban is a fővároshoz köti, úgy oldotta meg házának legmagasabban fekvő emeletét, hogy ott tágas terrasza legyen, melyre közvetlenül léphet dolgozószobájából, illetve irodájából, amely dús növényzetével, pormentes levegőjével, nagy fürdőmedencéjével és messzenyíló szép kilátásával teljesen pótolja a kertet.”
Az 1933-ban elhunyt Vágón és Vaszaryn kívül több illusztris személy is köthető a házhoz. (Az Attila körutat és az Attila utcát 1961-ben egyesítették Attila út néven, és ennek megfelelően újraszámozták.) A helytörténészek szerint az Attila körút 2. (jelenleg Attila út 37.) legnevesebb lakója Babits Mihály költő volt, akinek több emléktáblája látható különböző házakon és szobra is van a környéken. De itt élt a két világháború között Krisztinaváros festő szülöttje, Vass Elemér, továbbá dr. vasadi Balogh György nemzetgyűlési képviselő és dr. Deme Andor minisztériumi főtanácsos is. A korabeli budapesti címjegyzékek szerint művészek, orvosok, banki tisztviselők, vállalatigazgatók, ügyvédek és üzletemberek laktak itt, de működött kávémérés és borbélyüzlet is. A krisztinavárosi környezet a vár közelségében előkelő kerületnek számított a 20. század elején. Lerázta magáról azt az álmos kispolgári hangulatot, ami miatt Márai Sándor „kis Graznak” nevezte, egymás után épültek a modern bérházak, híres kávézók (köztük Szabó Dezső törzshelye, a Philadelphia) és mulatók (Budai Polgári Casino) nyíltak, a környékre vonzva a korszak neves művészeit Kosztolányi Dezsőtől Vaszary Jánosig. (A későbbiekben a szomszédos Attila úti házban lakott Ottlik Géza, de szintén a Krisztinavároshoz kötődött Nemes Nagy Ágnes költő is.)
A penthouse tetején
Vágó építészmérnök saját magának tervezett tetőkertes otthonát ma penthouse lakásnak neveznénk. Épp akkor változott meg az emeletek logikája a liftek miatt: míg korábban az előkelő apartmanszint az első emeleten volt, ekkor felköltözött a tetőre, a legjobb kilátást kínáló felső szintre. A nagy alapterületű Attila körúti bérház teteje tagolt volt, több felépítménnyel, szinteltolással és terasszal. A Fortepan gyűjteményében számos fotó látható a ház lakóiról, többek között Lakatos Artúr iparművész családtagjairól és a tetőn töltött pillanatairól. Egy interneten fellelhető fekete-fehér archív fotón Vaszary Jánost épp ugyanazon a tetőteraszon látjuk palettájával, amely a most elemzett festményen is beazonosítható. Kivehető a sátortetős, toronyszerű üvegépület is a háttérben (mindmáig megőrződött), valamint a kapuzatszerű pergola. Még a Budavári Palota kupolája is felismerhető a háttérben. A házbeli műteremlakásban lakó, idősödő Vaszary nyilván sokszor felment a tetőre, ahonnan a Vágó-féle lugasos, pergolás teraszról vagy annak tőszomszédságából csodálhatta meg a királyi palotát.
1945-ben az Attila úti Vágó-ház tetejébe egy katonai vitorlázó repülőgép csapódott be, amit számos háborús fotográfia megörökített. (A Vérmezőn ideiglenes harcászati repülőtér működött az ostrom alatt, ahol az utánpótlást biztosító vitorlázógépek leszállhattak.) Az épület drámaian megsérült az ostrom során. A világháború utáni, 1947-es helyreállítás – modern esztétikai elveket követve – elhagyta a szecessziós díszítést és a fényűző tetőkertet. Ma is látható kialakítása egyszerű, fehér, modernista épületet mutat lapostetővel. Ugyanolyan nehéz felismerni az 1945 előtti fényképeken, ahogy a Budavári Palota neobarokk sziluettjét. A Nemzeti Hauszmann Programnak köszönhetően a vár rekonstrukciója évek óta zajlik, de azt az 1930-as évekbeli különleges hangulatot a bohém társasággal és a Hauszmann-féle koronás kupolával, amelyet a művész megfestett, már csak ezen az egészen különös történeti örökséget hordozó képen találjuk meg.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
