"Stílusa franciás - szokták mondani". "Friss és hangulatos." "... könnyedség, a vonalvezetés eleganciája, a világos színek meleg, szonorikus lírája teszi vonzóvá pompásan komponált csendéleteit" stb. - hogy csak a legáltalánosabb megállapításokból emeljünk ki néhányat, amelyeket a napi sajtó és Bornemisza Géza életművének méltatói festészetének e korai, "franciás", mindenekelőtt Matisse szellemében fogant periódusáról írnak. Kállai Ernő az Új magyar piktúrában - egy tágabb horizonton elemezve művészetét - azon ritka kivételek között emlegeti (Medgyes László és Czóbel Béla mellett), akik kikerülve a francia festészet miliőjéből meg tudták őrizni ennek a dekoratív síkfestészetnek tiszta és tüzes színekben csengő virulens érzékiségét. Amikor a Csendélet szoborral című kép elemzésébe fogunk, nem lehet eltekinteni tehát Bornemisza életének nagy kalandjától, a Párizsban, Matisse műtermében eltöltött évektől.
Festői pályája a nagybányai szabadiskolában kezdődött 1902 nyarán, ahol Thorma egyik kedvenc tanítványa volt. A következő évben Párizsba megy a Julian Akadémiára, azonban a száraz akadémiai stúdiumok nem sokáig marasztalják, úgyhogy úgy dönt, hogy a telet Firenzében húzza ki. 1905-ben visszatér Párizsba, Delecleuse magániskoláját látogatja, ahol összeismerkedik a neves amerikai gyűjtővel Léon Steinnel, és őáltala Matisse-szal és az ifjú Picasso-val. Matisse, aki a Rue de Sévres-en egy öreg kolostorépületben lakik, és 1906-ban szabadiskolát nyit. 12 tanítványa között szerepel Perlrott Csaba és Bornemisza is, aki az együtt töltött párizsi időkre így emlékszik vissza Perlrottról írt könyv előszavában: "Jól emlékszem arra a lázas munkára, ami akkor egy kis körben szinte versengve folyt. A Cité Falguiere 14. és 7. tudnának erről mesélni sokat. Legendás szép idők ezek ma. Sokat igérő magvetések ideje. Ismerjük személyesen Matisset, Picassot, Rousseaut, együtt járunk Matissehoz iskolába. Sorba kerül itt minden festői lehetőség megvitatása. Hol színben gondosan értékelt, hol ma formailag összefoglalt, holnap felbontott tanulmányok, estéről-estére rajzolás és croquis nap-nap mellett, majd modellek otthon, vagy tájkép, csendélet." Nagybányát, és vele az inspiráló tájat elhagyva Bornemisza Párizsban egyből a legfrisebb és leghaladóbb művészeti törekvésekkel találja szembe magát. A Nagybányán elsajátított az impresszionizmus látványfestészetéből kiinduló látásmódjának erjesztő fermentuma Matisse fauvizmusa lett, ami a Nagybánya és Párizs között ingázó festők révén Nagybányára is beszivárgott. "(...) van valami itt, ami elől nem lehet elzárkózni, egy új lépés a piktúrában" - írja 1908- ban Rétinek sokat sejtetőn (aki nem sokkal később, némi rosszallással a "neo-modern eszmék legbuzgóbb hirdetőjének" nevezi, aki hanyagul hátat fordít a természetelvűségnek).
Bornemiszának mindez ráadásul nem esett nehezére; 1909 és 1910 között festett csendéletein, tájképei színein és vonalvezetése könnyedségén éppen az látszik, hogy a matissei útmutatás termékeny szellemre talált. A kísérletezés időszakáról így számol be Rétinek: "Azután festek egy csendéletet, melynél hol felbontom, hol összegezem a vonalakat, színben pedig (vörös terítőn szürke fal előtt edényféle) csaknem oda jutottam ezen, hogy az egész kép a vöröseknek és a zöldeknek az oppozíciójából fog állani (...)" A leírás nem a Csendélet szoborral című képhez készült, de akár ahhoz is készülhetett volna, és egy általánosabb szinten mást is tükröz: a festőnek a kép tárgyához és a festői eszközökhöz való harmonikus és közvetlen viszonyát.
A festmény szorosan vett témája a korallvörös, lágy körvonalakkal határolt, kontraposztban álló női torzó. Nem ritka, hogy Bornemisza szobrokat szerepeltet csendéletein. Ennek egyik változata az egyszerűen Csendélet (Kecskeméti Képtár ltsz. 56.121) címet viselő képe, ahol egy keskeny könyvespolcon több, különféle kultúrákat képviselő szobrot is felvonultat. És amikor Bornemisza végleg hazajön, magával hoz egy kisméretű, archaikus faszobrot, amely, mint afféle házi istenség mindvégég a műtermében állt ("A néger istent Párizsból hoztam magammal. Eredeti! - mondja).
A kép középtengelyében álló szobor, egy hasas váza és egy zöld búrájú, kék porcelán petróleumlámpa társaságában képezi a festmény szilárd és megfogható "keretét". Ami mögöttük megjelenik, az a könnyedén felvitt, homogén színes síkokra redukált dekoratív szín-játék. Éppen ezért meghatározhatatlan, hogy miféle tér ad otthont a csendéleti elemeknek, színes paraván-e vagy műteremsarok? A tárgyakra enyhén megemelt perspektívából látunk rá, amelyet azonnal el is fed a méregzöld terítő narancs sávjaiba vitt optikai játék. Az asztalon fekszik még egy kagylószerű tárgy, nyilván egy tál, amelynek formáját Bornemisza szinte nem is adja meg, mert az már a rózsaszín-fűzöld falsík viszonylatában látszik csak létezni. A képsík közepén egy finom tónusátmenetekkel "teresített" kék függöny puhán omlik rá a lámpára. Közvetlenül mellette egy világító törtfehér sáv, pergamenszerűen visszapöndörödve határolja le a festmény bal szélét. Ha jobban megnézzük, szigorú síkszerűség uralkodik az egyik oldalon és illuzionosztikusan, lazán egymásra rétegzett síkok értelmezik a teret a másikon. Mintha Bornemisza mindezt azért alakítaná így, hogy a teret megnövelve kitágíthassa az alkalmazható színek skáláját. Ám Bornemisza meg is állt azon a ponton, ahol a dekoratív szándék még nem fedi el a lényeget, a tárgyakat és a valóságot. A primér színeknek a síkokra redukált, eksztatikus erővel megjelenő eleven használatát és összefogását tanulta meg a fauvizmustól, amelyet a 10-es évek piktúrája ilyen tisztán őriz.
Kortárs analógiák keresésében nem is kell messzire menni, elég Perlrott Csabának egy egykorú csendéletére utalni, hogy lássuk, mennyire hatott Matisse szín- és vonalkultúrája a fiatal festőkre. Kállai Ernő találó és szép megfogalmazása szerint "reménytelenebb szerelemmel még soha plátói ideál felé senki nem vonzódott, mint Perlrott Csabában a magyar rög Matisse és benne a francia szellem után" (Új magyar piktúr, Bp. 1996. 72.). Perlrott Csaba képén, mintha ugyanaz a szobor jelenne meg, kicsi talapzatán, kontraposztos tartásában, mint Bornemisza képén, csak éppen a fal síkja felé fordítva, a nézőnek háttal. Ez a szobor nem síma és gömbölyű, finoman lélegző színegység, mint Bornemiszánál hanem keményebb élekben és ívekben megtörő vonalaival a tér és a forma értelmezésének a terepe - Cézanne világa. Ez az összevetés csupán felületi, arra példa, hogy Bornemisza "színérzékeny" alkata ez esetben ellenállás nélkül szívta magába a matissei tanítást, s hogy milyen sikerrel tanú rá e festmény és egy levél, amelyben:
"Én, alulírott bizonyítom, hogy Bornemisza Géza úr - aki mint tanítványom dolgozott műtermemben az elmúlt évben és az idén - kitűnt munkájának komolyságával és művészi tehetségével. Ennek igazolásul adom ezt a bizonyítványt.
Henri Matisse, Paris, 1909. Április 20. 33 Boulevard des Invalides."
Aknai Katalin