IRODALOM:
Supka Magdolna: Kohán György. Gyula Város Önkormányzata, Gyula, 2001.
Színpompás expresszionizmus
Igazi meglepetés a magyar festészet még fel nem tárt múltjából: az alföldi festészet zsíros, földszagú, nehéz formákkal fogalmazó kifejezésmódjának találkozása a franciás expresszionizmus virtuozitásával. A Párizsban – 1930 körül – festmények másolásából élő Kohán György ecsetje alatt különleges zamatú csendélet született valamikor az 1940-es években. A dupla tükröződés között bontakoznak ki a tárgyak, a zöld borítójú könyv, az olcsó art deco díszüvegek és a vázába helyezett színpompás virágcsokor. A falnak döntött, vastag, becsillanó rámájú tükörben valószerűtlen térhatást keltve ismétlődnek meg a szereplők. A néző könnyen elvész a tükörlabirintusban, különösen azért, mert az asztalra helyezett üveglap a vízszintes tengely mentén is megismétli a csendélet elemeit. Mindehhez ízes, vastag, pasztózus ecsettel traktál olajfesték járul, amit Kohán helyenként elkent, máshol egymásba mosott vagy egyenesen félbehagyott (mint a bal felső sarokban). Brutális erejű, színpompás expresszionizmus.
Mostoha utókor
Kohán Györggyel mostohán bánt a művészettörténet. Idős mesterként még éppen megérte, hogy az őt körülvevő alföldi festők megpróbálták megújítani a szocialista realizmus nyelvezetét, elindítva a Vásárhelyi Iskola diadalmenetét az 1960-as években. Élete utolsó esztendejében a Magyar Nemzeti Galéria rendezett műveiből életmű-kiállítást (ez volt első gyűjteményes bemutatója!), majd a Kossuth-díjat is megkapta 1966-os halála évében. Emlékét remekül felújított múzeum – Kohán Képtár – viseli Gyulán. De a divatból menthetetlenül kikopó vásárhelyiekkel és a szocialista kánonnal együtt Kohán művészete is kikerült a fókuszból. Monográfusa, Supka Magdolna fogalmazta meg, hogy ez mennyire igazságtalan: „ecsetének ez az »ábrázolói«, realista nyelvezete, a maga kubizmusból indított klasszikus stilizáltságában olyan távolt áll az ötvenes években hírhedtté vált, vulgarizáló – szocialistának nevezett – realizmustól, hogy az, ami az ő képírásának olvashatóságában egy-két évtizede még konzervatívnak tűnhetett, ma egyre világosabban mutatja meg modernségét”.
Féloldalas életmű
Az életmű féloldalas értelmezéséhez maga a konok öreg művész is hozzájárult. Mikor Supka rávette művei kiállítására az 1960-as évek derekán, az addig teljes elfeledettségben élő festő ragaszkodott ahhoz, hogy csak a száraz, szálkás hatású, viasztemperával készített műveit állítsák ki (ami jól összecsengett a kor szocmodern esztétikájával), míg élénk olajképeit ne. Persze jó oka volt rá, hogy csak a saját feje után menjen, hiszen, mint 1963-as levelében írta, megszenvedte az előző éveket, hol a kritika dorongolta le, hol túl magasra akasztották alkotását: „Kiállítást nem csinálok – soha! 1949-ben 16 db. falnagyságú freskótervet állítottam ki – egyedül Fenyő A. Endre írt róla két és fél sort a sárga földig, hogy tévelygő misztikus vagyok. 1959-ben a fríz a kamarateremben [Műcsarnokban], hülye rendező feltette a verebeknek. Semmi! Most Manna [Supka Magdolna] diadalra vitte mielőtt – esküszöm – az egerek elvégezték volna méltó munkájukat – asztalnyit lerágtak belőle.”
A kölyökzseni magányos öregsége
Kohán Gyulaváriban született, paraszti sorba, egy uradalmi kovács fiaként. Tizenévesen már sikereket aratott rajzaival, így szülei beleegyeztek a rendhagyó pályaválasztásba. A budapesti művelt közönség mint az új kölyökzsenit ünnepelte a „kovácsinast”. Az 1920-as években Glatz Oszkárnál tanult a Főiskolán, de eredendően robusztus, őszinteséghez ragaszkodó alkatához nem illeszkedett mestere édeskés, népies világa, így kicsapta. Magániskolák után megjárta Párizst, ahol a „forrószívű torreádor”, Picasso és Van Gogh művészete bűvölte el. A modern monumentalitásra és archaikus időtlenségre fogékony kifejezésmódja az 1930-as években forrt ki. „Neki egyszerűen nem volt kora. Olyan volt, mint aki kilépett a múltból, – volt benne valami ősi szellemiség, keleti ízű titokzatosság” – jellemezte későbbi felesége, Balló Margit. Monumentális, szilárd etikai alapra épített piktúrája Vásárhelyen bontakozott ki a következő évtizedekben, súlyos nélkülözések és elutasítottság közepette. A szárazabb, szerkezetes viasztempera-képek mellett mindvégig készített olajfestményeket is, a most vizsgált csendéletet is jellemző, pasztózus, érzéki expresszivitással.